Karácsony

A karácsony itt kicsit korábban is érkezik, meg egy kicsit mást is jelent. A minap az internetes rendelések és a messziről jött ajándékok mellett egy hivatalos tájékoztatás is várt minket a postaládában. Felújítás lesz az apartmanokban, linóleumot cserélnek az egyik szobában. Ezzel végülis nincs is semmi gond (bár túl sok baja mondjuk a mostaninak sincs), de mikor jönnek ezt csinálni? Na mikor? Hát 25-én és 26-án :)) Viccesek... főleg, hogy a 25-e még itt is munkaszüneti nap. De sebaj, majd ha szép lesz az új padló, akkor kapnak a mesterek egy-egy finom magyar szaloncukrot. Persze megkínálhatnánk őket halászlével is, ha lenne... De nem lesz. Állítólag itt is lehet pontyot kapni, de csak a legmenőbb helyeken, és ott is aranyárban. Azt mondják, hogy a gazdag terhes nők szokták csak enni, mert jót tesz a gyereknek... Ami viszont biztos, hogy mi eddig csak két helyen láttunk a városban, a folyóban és a campus közepén lévő szökőkútban. Fel is merült az ötlet, hogy este beetetek, aztán reggel szépen csendben kiülők valamelyik padra, de ezt végül elvetettük. Nézegettük az itteni halakat is a boltban, de rá kellett jönnünk, hogy teljesen fogalmatlanok vagyunk a témában :( Aztán ami szintén nincs, az a fenyőfa. Csak és kizárólag egészen apró, rendkívül ronda műfenyőket lehet beszerezni. Ezeket viszont simán ott tudtuk hagyni a boltban. Cserébe vettünk egy sor színes égőt, és a Melinda a kiküldött alapanyagok felhasználásával elkészítette a hagyományos karácsonyi sütinket, plusz a méteres kalács is kint figyel már az erkélyen. Talán még töltött káposzta is lesz, persze szigorúan tejföl nélkül...

Pedig egészen normális lányoknak tűntek...

Beugrottunk ma egy cukrászdába, hogy megkóstoljuk mit is tudnak a helyi mesterek. Választottunk 1-1 szelet tortát, mindezért 15000 Wont (3300 Ft) fizettünk. Ez első hallásra nem tűnik valami jó üzletnek, de ha azt is hozzátesszük, hogy éhesen mentünk be és mégis 25 percig ettük ezt a két szeletet, akkor azért már más fénytörésbe kerül a dolog. Pláne úgy, hogy finomak is voltak, és nem ennek ellenkezője miatt kellett majdnem fél órát rájuk szánni. Sajnos a képen nincs semmi egyéb amihez viszonyítani lehetne, de talán az egyik "szelet" tetején lévő full size Oreo keksz segíthet a méretek megsaccolásában. Bárhogy is nézzük, nem voltak ezek kicsik... a csokisba az egyéb alapanyagok mellett nagyjából 3-4 tábla jófajta csoki lehetett beledolgozva. Mondanom sem kell, hogy utána érdeklődés hiányában az ebéd el is maradt...

Mindezek mellett remekül is szórakoztunk, köszönhetően az előttünk helyet foglaló három, vásárlásban megfáradt koreai kislánynak. Úgy kezdődött, hogy valami brutál mennyiségű sütit és bambit sikerült összeválogatniuk egy kisebb vagyonért. Mintegy mellékszálként jegyzem csak meg, hogy ezzel kapcsolatban két dolog nem világos számomra. Egyrészt, hogy hogy a viharban van az, hogy mindegyik így is 50 kiló alatt van, másrészt meg az, hogy hol a fenében fér el bennük ennyi bármi!? De sokat nem volt idő ezen agyalni, mert megkapták a rendelést, körbeülték a tálcákat, majd jó koreai szokás szerint olyan fotózkodásba kezdtek, amit még az MTI riporterei is csak nehezen tudnának reprodukálni. Oké, mi is csináltunk vagy két fotót a sütikről, de ők ezen a délutánon segítettek megérteni, hogy miért is van szükség 128 GB-os háttértárra egy mobiltelefonban... Mindhárman csináltak képeket a sütikről külön-külön egyesével, majd kisebb csoportokba rendezve őket, végül pedig következett a totálkép. Aztán jött a pózolj sütivel rész, ahol szerencsére korlátot szabott a lehetséges kombinációk számának, hogy nekik is csak két kezük van. Mert így ugye egyszerre csak egy sütivel tudtak szelfizni, cserébe mindegyikkel készült külön-külön legalább 5-10 kép. Ezt egymás fotózása követte az asztalon lévő összes süti felhasználásával (természetesen szigorúan helycserés alapon, az összeállított kompozíció lehetőségeit maximálisan kihasználva), aztán egy másik asztalnál a cukrászda logója előtt az összes létező leosztásban. De ez még mindig nem volt elég. Az egyik lány még csak ekkor kapta elő a fényképezőgépét, mert ugye nem elég csak a telefonnal... Miután ezzel is körbefotóztak mindent, előkerült egy szelfi bot, amire gyorsan fel is pattintotta a legdurvább arc a kis kompakt kameráját, összepárosította a telefonnal, aztán már jöhettek is a fentről készülő botos szelfik. Mikor ezzel is végeztek, akkor egy újabb kategóriát nyitottak a mintha ennéd a süteményt, de tilos vele a szádhoz érni típusú fotókkal. De egy kicsit később olyan váratlan fordulat történt, amire talán senki sem számított a környéken... valamelyikük váratlanul levágta az egyik sütemény szélét, majd nem sokkal később az ízlelőbimbói is találkoztak ezzel a kompozícióból kiszakított kis darabkával! Ez egészen pontosan 17 és fél perccel azután történt, hogy leültek az asztalhoz. Nem túlzok, nem színezek, rajta volt a blokkon, hogy mikor fizettünk, tudtunk mihez viszonyítani... 17,5 perc... Persze ez csak a legtürelmetlenebb volt a három közül, a másik kettő még folytatta egy ideig, aztán természetesen a képek posztolása sem maradhatott el. 24 percnél jártunk, mikor a második is megette az első falatot. Persze értem én, hogy nem kell mindennek úgy nekiesni, mint tót a vadkörtének, meg az is világos, hogy amit nem fényképeztünk le és posztoltunk azt talán meg se ettük, de ez azért még a mi sokat edződött ingerküszöbünkkel is túlzásnak tűnt. Aki szerint meg az átlagos 20 perc teljesen rendben van, az a vendégem a kedvenc sütijére, de úgy 1200 másodpercig csak nézegetni lehet majd. Esetleg fotózni. De most komolyan... ha egy kicsit tovább várnak, akkor egy durvább nyári napon megromlik a tejszín a tetején mire hozzákezdenek. Pedig a pultnál még tényleg egészen normális lányoknak tűntek...

Telefon

Mivel elég sok mostanában a reklamáció, igyekszem összeszedni magam. Elsőként jöjjön annak a nem rövid története, hogy hogyan lett egy jó hónapja Sony helyett Samsung telefonom.

A dolog úgy kezdődött, hogy bent hagytam egy taxiban a mobilom. Ezt viszonylag hamar észre is vettem, de akkor már késő volt. Mert annak ellenére, hogy itt rengeteg a taxi, elég gyorsan pörögnek. És a pályaudvar előtt simán lement a várakozó 40-50 kocsi, mire pár perccel később észbe kaptam és visszamentem. De nem adtam fel :) Kitaláltam, hogy úgyis lehet követni a pozíciót Google Maps-en, megpróbálom utolérni valahogy, ha már nem hajlandó felvenni a sofőr, hiába csörgetjük. Az üldözést viszont két apró, de sajnos nem igazán elhanyagolható probléma nehezítette: az autó és a mobilinternet hiánya. De bíztam a free wifi-ben. Hamar kiderült, hogy teljesen feleslegesen... Mert bár szinte mindenhol van wifi, de előfizetés kell az összeshez. Például mobilinternet előfizetés mellé is adnak általában. Na de mivel nekem ilyenem se volt, maradt a lehetőség a napijegy vásárlásra. A KT (szolgáltató) weboldala szerint ezt nagyjából minden kisebb boltban (CU, 7-Eleven, GS25, Buy The Way, stb.) meg lehet venni. Hát nem... Bementem egy CU-ba, mondták, hogy opszojó, a 7-Elevenben szintén. Megpróbáltam még egy CU-t, persze nulla siker. Közben találtam egy KT boltot, na ott is mondták, hogy náluk aztán tuti nem. Jött egy GS25 (nem nyert), aztán egy újabb CU, ahol szintén értetlenül néztek rám. Pedig már a gépemen mutogattam a koreai weboldalt, ahová be akarom írni a kódot. De ez sem segített. Na itt már kezdtem feladni a dolgot, mikoris kifelé menet megláttam a kassza mellett a kis kártyákat... Azt hiszem egy picit morcosan adtam az ember kezébe, hogy akkor ezt lesz szíves. Egyébként nagyon jellemző itt, hogy ha kicsit ki kell mozdulniuk az embereknek a mindennapi megszokásokból meg a komfortzónájukból, akkor teljesen végük. És nem az van, hogy nem akarnak segíteni, mert nagyon is akarnak. Egyszerűen csak nem képesek valamiért... Aztán ezen a ponton majdnem vége is lett az estének, mert mondta az eladó, hogy ezt bizony kártyával nem lehet kifizetni, csak készpénzt tud elfogadni. 9900 Won volt a kártya, én pedig összesen 10 darab ezrest tudtam előkotorni a zsebemből... Na innen célba is vettem a metrót, mert hát kocsira már nem nagyon maradt :) És itt felcsillant a remény... 4 megállónyira, pontosan a metró kijáratánál állt a taxi. Jött is a metró, fel is pattantam és már hasítottunk is. Aztán még az utolsó megálló előtt gyorsan ellenőriztem a pozíciót, és azt láttam, hogy már kilométerekkel van odébb a telefon. Úgyhogy leültem az állomáson, és figyeltem, hogy merre jár. Egészen addig, amíg le nem merült... Nos igen, a happy end elmaradt sajnos. Pár napig még bíztam benne, hogy megkerülhet, mert hát ott van a lezárt képernyőn az e-mail címem, szóval csak rá kéne dugni egy töltőre és bekapcsolni. De nem, azóta sem.

Mit lehet tenni ilyenkor, kell egy új készülék meg egy új SIM. Igazából már erősen gondolkoztam is rajta, hogy vegyek telefont, de végül nem tettem. Sőt, olyan ötlet is volt, hogy megveszem otthon online, és megkérek valakit, hogy hozza ki nekem, ha már úgyis erre jár. Végül ezt szerencsére nem tettem meg, mert akkor jó eséllyel egy egy hetes telefont hagytam volna el :) Szóval maradt a helyi piac. Ami nem egyszerű, mert itt a telefon és a telefonszám téma valamiért kimondottan kényes. Nem ám bemegy az ember a Tescoba, aztán a műszaki osztályon bedob egy mobilt a kosárba, a pénztárnál meg leakaszt hozzá egy SIM kártyát... Hogyispersze. Éppen csak, hogy nemzetbiztonsági Zsé típusú átvilágítás nem kell hozzá. Úgyhogy ezt nem is erőltettem. Cserébe gondoltam, hogy azért nem lenne rossz legalább a számomat visszaszerezni, elvégre már legalább 3 embernek megadtam... mi meló lenne nekik mind elküldeni az újat. Szóval írtam Facebookon a szolgáltatónak (mert egyébként csak telefonos lehetőségek voltak, de abba koreai tudás nélkül belekezdeni is felesleges lett volna), hogy mi itt a szituáció, és nem-e lehetne-e... Ők meg mondták, hogy aggodalomra semmi ok, menjek be az első Olleh Plázába, és ott vegyek egy üres SIM kártyát, aztán írjam meg nekik a SIM kártya adatait. Őszintén szólva annyi esélyt sem láttam arra, hogy ezt sikerülhet elintézni, mint amennyi egy féllábú tengerésznek lenne egy másodosztályú seggberúgó versenyen. És megint csak nem azért mert nem akarják megoldani a dolgot, de ugye külföldi is, közös nyelv sincs, meg egyébként sem szoktak ilyet kérni... De csodák csodájára a Melinda hathatós segítségével úgy 40 perc kitartó szenvedés eredményeként sikerült megszereznünk az új kártyát. Már csak telefon kellett.

Csak a használt készülékek jöhettek szóba, de az internetes rendelés nem igen játszott, mert ugye arra senki nem tud itt válaszolni, hogy pl. az otthoni SIM kártya is működni fog-e vele. Aki meg esetleg válaszolt, az tuti azt mondta, hogy nem fog. Meg egy csomón ugye SIM lock van, egy másik csomóból ki sem lehet venni a kártyát, szóval vannak itt problémák. A Sony Shop-ban például nem tudták megmondani, hogy kártyafüggetlen-e az új telefon, amit árulnak, csak azt, hogy a KT és az SK kártyájával megy, az LG USIM-mel viszont nem (mondjuk ezt azóta sem értem). Úgyhogy nem maradt más, mint a próba. Az viszont csak élőben és használt telefonokon megy. Emlékeztem, hogy az E-mart-ban van egy emeletnyi telefon. De tényleg egy emeletnyi. Mondjuk úgy 4-5 kézilabda pályányi területen alig néhány bolt, jelentéktelen mennyiségű telefonnal. Odamentem és a szemükön láttam, hogy ez totál esélytelen... Hiába a csillió telefon, nem fognak ezek nekem itt semmit eladni. Úgyhogy első körben hagytam is a fenébe. Aztán visszamentem mégegyszer, hogy bizonyítsam a sejtésem... Kétség nélkül igazolódott be :) Szerencsére a belvárosban közben találtam egy boltot, ahol használt készülékek is voltak. A helyet pont olyannak kell elképzelni, mint a legtöbb hasonló boltot otthon... nem kis srác a pultban, 24 karátos trombitaréz lánc, tetkó, napszemcsi. A pult másik oldalán a nem helyi lakossághoz tartozó vásárló-, vagy inkább beszélgetőerő, akik természetesen azonnal tudni akartak mindent. Kaptam névjegykártyát, étterem ajánlót, ami csak kell. Messziről látszott, hogy itt mindenre lesz megoldás :) Sőt, igazából azon sem csodálkoztam volna, ha a saját telefonom is előkerül. De az sajnos nem volt ott, úgyhogy egy Samsung Galaxyra esett a választás. Ez a kettővel ezelőtti Galaxy, de simán ment a magyar kártyával is, meg még sem volt annyira Samsung, mint a többi :) Na mit gondoltok, lehetett bankkártyával fizetni? :) Nem volt mit tenni, másnap kicsit bizonytalankodva mentem vissza némi készpénzzel felvértezve. A bizonytalanság meg abból eredt, hogy biztos lesz valami hibája, vacak lesz az akku, két nap múlva le fogják tiltani, stb. De kellemes csalódás ért. Előző nap megbeszéltük, hogy 130e won (ami nagyjából 28e forint) lesz a telefon. Ugyan nem alkudtam semmit, mert hát eleve nem volt rossz az ár (bár állítólag akkor is kellett volna), de cserébe kaptam egy csomó extrát. Úgy kezdte, hogy leszedte a kijelzőt védő fóliát, és tett rá egy teljesen újat. Mondjuk annak sem volt semmi baja, ami addig volt rajta, de oké. Aztán elővett egy szatyrot, és kérdezte, hogy kell-e kábel? Kell. Töltő? Kell. Headset? Nem. Biztos? Biztos. Aztán tovább kotorászott, és előszedett egy plusz akkumulátort, ami már kérdés nélkül ment a szatyorba. Végül még egy külső akkutöltőt is hozzácsapott, hogy a második akkut is tudjam valamivel tölteni. És mindezt azért az árért, amit a telefonra mondott. Igaz a második akku tovább erősítette bennem a hitet, hogy akkor biztos lestrapált ami benne van, de nem. Úgyhogy azóta sem tudom, hogy hol az átverés :) 

Aztán mikor már végre megvolt a telefon is, akkor megírtam FB-on a szolgáltatónak a telefonszámot, az új SIM kártya számát, a telefon típusát meg az IMEI számát, ők meg visszaírtak, hogy kész, kapcsoljam ki meg be párszor, aztán enjoy. És tényleg :) Szóval így lett a Sonyból Samsung, ami azóta is szépen működik, és még a régi számom is megmaradt. Mondjuk ez a szolgáltató azért elég vicces, hogy mindezt FB-on simán el lehetett intézni, de ami még viccesebb, hogy gond nélkül le tudom kérdezni bárkinek az egyenlegét és a forgalmát is a weboldalukon. De mindegy, ezt személyesen vagy telefonon tuti nem sikerült volna elintézni, szóval most nem bántam az itteni lazaságot.

Daegu Science High School

Ma abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy láthattuk az ország egyik elit középiskoláját. Legalábbis elképzelhetetlennek tartom, hogy ez még fokozható lenne... A 300 hallgató két egymással összekapcsolt, 6-7 emeletes épületben éli mindennapjait. De szó szerint, mivel bentlakásos iskoláról van szó. Ahhoz, hogy kimehessenek, engedélyt kell kérni. Nem, nem arról beszélek, hogy mondjuk éjszaka bulizni, hanem bármikor. A be- és kiléptetés pedig ujjlenyomatos azonosítással zajlik, szóval nem nagyon lehet mellébeszélni. Cserébe olyan infrastruktúra van a kapukon belül, amit mi nem, hogy egy középiskolában, de egy magyar egyetemen se nagyon tudnánk elképzelni. A részletekbe nem is nagyon akarok belemenni, de a főbb szakterületekhez például mind külön laborok tartoznak. A kémia labor persze nem attól menő, hogy minden padon van mondjuk bunsen égő, hanem attól, hogy olyan high tech berendezésekkel van telepakolva, hogy arról a kisebb (nagyobb?) hazai kutatócsoportok is csak álmodozhatnak. De talán számokban kifejezőbb a dolog. Van olyan laborjuk (egyetlen szakterülethez köthetően), ahol a műszerek értéke nagyjából 4.211.551.693 Ft. Igen, 4,2 milliárd forint. Egyetlen középiskolai laborban. Eszméletlen... A másik szobában lévő jobbik mikroszkópjukat meg 173 millióért vágták hozzájuk. És ezekkel középiskolás srácok dolgoznak. De egy másik terem például 3D-s nyomtatókkal van tele, kezdve a 3D-s ceruzák tömkelegétől, egészen a bazi ipari printerekig. De talán mindennél többet elmond az éves költségvetésük, ami 70 millió... amerikai dollár... vagyis nagyságrendileg úgy 17,3 milliárd forint, meg az apró. És ez még itteni viszonylatban is iszonyat pénz. Csak összehasonlításképpen: az igen menőnek számító informatikai kar éves költségvetése 30M USD a KNU-n. Pedig aztán itt is van minden, mi szem-szájnak ingere. Ha pedig a PTE-vel hasonlítjuk össze, akkor nagyjából az derül ki, hogy a teljes pécsi egyetem háromszor-négyszer ennyi pénzből gazdálkodik (de lehet, hogy tévedek, mert sehol sem találtam meg a számokat), igaz ebből az összegből 300 diák helyett nagyjából 21.500 hallgató oktatását biztosítja. Négyszeres pénz, hetvenkétszeres hallgatói létszám... Valamint azt se felejtsük el, hogy az egyik egy középiskola, a másik pedig egy egyetem. De most inkább térjünk vissza a jövő Nobel-díjasainak otthonába. Természetesen nem volt idő mindent megnézni, de van saját könyvtár, tornaterem (aminél lepukkantabban egy junior EB-t simán megrendeznének a legtöbb sportágban), meg Fusion Science Lecture Room-ból mindjárt kettő is. Valahol a negyedik és az ötödik között liftezve támadt az az érzésem, hogy a következő emeleten vagy egy csillagkaput fognak mutatni, vagy személyesen Optimus Fővezér veszi majd át a tárlatvezetést. Bár egyik sem jött be (lehet, hogy a pincében tartják az autobotokat), igazából azt hiszem semmin sem lepődtem volna meg. Helyette szép lassan elértünk a csillagász szekcióba, ahol elhúzták a tetőt a fejünk fölül és így már napfény mellett tekinthettük meg azt az 5-6 giga távcsövet, amivel szétnézhetnek a galaxisban a kis nebulók. Szinte elképzelhetetlen világ ez... És akkor ehhez még jött az is, hogy ha bármikor szembe találtuk magunkat egy hallgatóval, akkor az mélyen meghajolt. Előttünk is. És talán az első ilyen alkalom lehetett az a pillanat, amikor elgondolkoztam azon, hogy jó dolog a pénz, a paripa meg a fegyver is, de azért nekik nem lehet valami egyszerű az életük. Meg talán az sem véletlen, hogy itt a (kis)gyerekeknek szinte mindent szabad. Mert aztán úgyis bekerülnek egy iskolába, és akkor egy erős 15 évig nem nagyon kell mással foglalkozniuk, mint a tanulás. Mert az teljesen általános itt (mármint nem csak egy ilyen elit iskolában, hanem a többiben is), hogy iskola van reggeltől késő délutánig, utána még be lehet ülni kicsit tanulni az erre kialakított helyekre. És ezt lehet (mármint kell) csinálni hétvégén is. A nyári szünet meg állítólag egy hét... Szóval aki szerint a magyar diákok túl vannak terhelve, annak lehet, hogy igaza van, de ezt akkor nem tudom, hogy hová sorolná. De visszatérve a konkrét intézmény hallgatóira, az igen steril összhatást az az egy dolog mentette csak meg, amikor az egyik diák mit sem tudva arról, hogy az igazgató úr milyen fontos vendégeket vezet éppen körbe (nem, nem minket, mi csak hozzácsapódtunk a menethez), ordítva, hadonászva rohant ki az egyik ajtón az udvarra (értsd: mint egy gyerek), ahol éppen mi is voltunk. Szerencsétlen nem kicsit lepődött meg, majd iszonyatos röhögés közepette (kivéve az igazgatót) 3 másodperc alatt tolatott vissza az épületbe, miközben még 47-szer meg is hajolt. Mondjuk nem zárom ki, hogy a következő 1 hónapban nem nagyon kell majd rátennie kilépéshez az ujját az érzékelőkre... De legalább kiderült, hogy azért még ők is tudnak emberként, gyerekként élni. És a látottak után ez azért megnyugtató volt.

Marika néni kifőzdéje

Mikor tavasszal töltöttem itt 5-6 hetet, akkor elég rendesen rá voltunk csúszva az egyik közeli kis kifőzdének a csirkéjére. Na jó, leginkább én... Kisebb darabok, bepanírozva és kisütve. Persze ez nem nagy dolog, de Marika néni és Józsi bácsi (mivel a bemutatkozásig sosem jutottunk, végül így kereszteltük el őket) kivételesen jól csinálták ezt. Plusz roppant nagy előnyük volt, hogy a nagy átlaghoz képest nem is olyan rossz/édes szószt nem öntötték rá a csirkére, hanem külön adták egy kis dobozban. És hát tényleg olyan távolságra volt a hely a lakástól, hogy az ablakból egy gyakorlott koreai simán el is köpött volna odáig. Szóval minden szép volt és jó...

A régi hely egy archív felvételen...

De amikor megérkeztem a nyár végén, szörnyű dolog fogadott. Zárva volt az étkezde... Sőt, mind a 15 négyzetméteren folyt az építkezés. Az utolsó reményem már csak az maradt, hogy felújítanak. De végül ez is szertefoszlott, mikor egy egészen más étterem (bár túlzás ezekre a helyekre ezt a szót használni) nyitott meg. Nehéz idők voltak... De a héten nem várt fordulat történt. Busanból hazafelé nem igazán sikerült elmagyaráznom a taxisnak, hogy merre van az arra, úgyhogy elő kellett húzni az utolsó lehetőségként mindig bevethető 여기 괜찮아요 (szabad fordításban: itt tegyél ki) formulát. Mindez nagyjából 5 perc sétát jelentett. Nem voltam tőle boldog, mert legalább 15 kilót cipeltem totál fáradtan egy végigmászkált nap után. De az egyik kereszteződésben egyszer csak megláttam Józsi bácsit, ahogy az egyik éttermet nézegeti az utcában. De először fel sem fogtam. Aztán visszafordultam, hogy akkor most csak ide hallucináltam az öreget, vagy tényleg láttam? És még mindig ott volt. Na ekkor láttam meg az ismerős kínálatot, és Marika nénit is.

Az ismerős kínálat. Az volt a jó a régi helyen, hogy az activity helyett csak
rá kellett mutatni a kép jobb felső sarkában látható számok közül
valamelyikre, és már készült is a csirke a megfelelő adagban

Utóbbit egyébként nem biztos, hogy megismertem volna, de szerencsére Józsi bácsi még a koreaiak között is elég jellegzetes arc. Persze még így sem voltam 100%-ig biztos a dologban, meg talán nem is akartam elhinni, hogy a régi helytől 100 méterre újra megtaláltam az egyik kedvenc, már-már elveszettnek hitt street-food árusomat. Viszont megállni és visszamenni akkor már nem volt erőm. Cserébe ma elsétáltam az új címre, és azt hiszem, hogy nem csak én ismertem meg a tulajokat, hanem Marika néni is felismert engem :) Legalábbis erre következtettem a széles mosolyból, meg abból, hogy nagyjából azt is tudta, hogy mit fogok rendelni. Plusz azonnal kerített nekem egy széket is, hogy mégse az utcán várakozzak, amíg elkészül a csomag, majd fénysebességgel távozott a konyha irányába.

Az új, high-end étterem Marika nénivel az előtérben

És szerencsére talán a csirke is van olyan jó, mint régen (és persze az sincs kizárva, hogy holnap még jobb is lesz). Cserébe már 5000 won a legkisebb adag, igaz, hogy már nem csak szószt adnak hozzá, hanem savanyúságot is. Plusz jóval több a hús, meg édes burgonyával sem foglalják feleslegesen a helyet a dobozban. Szóval öröm van, boldogság meg csirke :)

Délutáni buszozás (Közlekedés 3.)

A helyi közlekedéssel kapcsolatos dolgokat már megénekeltem párszor, de van egy olyan gyanúm, hogy később is esik majd még róla szó, mert a téma kimeríthetetlennek tűnik. A későn jövők az alapokkal itt ismerkedhetnek, a buszozással kapcsolatos tudnivalókról pedig itt lehet bővebben olvasni. És akkor erről a pontról lépnénk is most tovább... merthogy mostanság elég sintér sofőröket sikerül kifognom. Alapjáraton sem finomkodnak, de van, hogy valamiért elkapja őket az ideg, és akkor elkezdődik a maradj talpon vetélkedő. Legutóbb le volt zárva az 503-as útvonalának egy része, amit valószínűleg személyes sértésnek vett a buszvezető bácsi, és a padlógáz-satufék váltott technikájával tette meg a táv egy jelentős részét. A problémát meg leginkább az jelentette, hogy a forgalom miatt nagyjából 10 méterenként álltunk meg, és már kezdődött is minden elölről. Szorította is mindenki a vasat két kézzel... Szerencsére nagy volt a tömeg, így csak néha borult fel egy-két gyengébb nyugdíjas, vagy lazázó fiatal. Pár nappal később viszont egy itteni mércével normál buszozás végén nekem sikerült mosolyt és elismerést (bár lehet, hogy inkább csalódás volt) csalni egy busznyi koreai arcára. A buszok nem túl nagyok (belmagasság 1,95m), felszállás szigorúan csak elől, leszállás pedig csak középen, mivel hátul nincs is ajtó. Jelezni viszont bárhol lehet, mindig van egy gomb, amit elér az ember. Valahol a két ajtó között ültem, amikor már rég jeleztem és közeledtünk a megállóhoz. Gondoltam időben odasétálok az ajtóhoz, mert ki tudja... Ott ahol a "next" megálló a következő utánit jelenti, biztosra kell menni. Meg a 160 centis átlagmagasságra tervezett ülésekből sem olyan könnyű felkászálódni. De aznap ez is simán ment, plusz a lassítás során sem ért senkit 2G-nél nagyobb terhelés. És ez a szokatlan helyzet bizony túlzottan könnyelművé tett, és a másodperc egy tört részéig elkövettem azt a hibát, hogy egyik kezemmel sem fogtam a busz egyetlen kiálló alkatrészét sem. Na ezt a pillanatot használta ki remek érzékkel a sofőrünk arra, hogy 0,5 méter alatt fékezze állóra mind az összes kereket. Én pedig nagyjából fénysebességgel indultam el háttal a szélvédő felé. És ugyan nem túl magasak ezek a buszok, de valahogy úgy alakult, hogy elég alacsonyan repültem ahhoz, hogy a rutinos kis koreaiak ülve nézhessék végig, hogy eközben esélyem sincs elérni a felső kapaszkodót. De szerencsére volt még köztem és a busz eleje között két lelógó fogantyú is. Az első esélyem mellett mondjuk úgy szálltam el, hogy hozzáérnem sem sikerült, viszont a másodikat valami csodával határos módon oly tökéletesen kaptam el, hogy egyik ujjamat sem törtem ketté vagy szakítottam le vele. Na ekkor alakultak át a mosolygós arcok elismerővé és/vagy csalódottá. De simán leszálltam, és 2-3 nap múlva már a kezem sem fájt annyira :) Zárásként pedig jöjjön egy videó, amin többek között magyar hallgatók mutatják be a legfontosabb különbségeket Korea és Európa között. A buszozás témaköre természetesen náluk is feldolgozásra került :)

Zsetonos piac

Ismerős érkezett Szöulba, ezért újra meglátogattuk a fővárost. Nem voltak nagy terveink, meg időnk se sok, mivel csak egy napra ugrottunk fel. Úgyhogy a KTX-et választottuk, ami ugyan nem olcsó, de legalább haladós a tempó. Amit nehezen tudok feldolgozni, hogy vannak olyan időszakok, amikor 10 percenként követi egymást 1-1 ilyen vonat Daegu és Szöul között, és ennek ellenére is van, hogy egy nappal előtte már elfogynak a másodosztályú jegyek. És persze tele is van a vonat. Ráadásul soha nem jelentkezik az otthon mindennapos probléma, amikor hiába helyjegyes a műsor, mire felszáll az ember már ülnek a helyén. Úgy néz ki itt többen ismerik a betűket és a számokat... Aztán jön a kalauz, belép a kocsiba, meghajol, egy lendülettel végigsétál a vagonon, újra meghajol, majd kimegy. És ez nem valamiféle udvariassági látogatás volt, hanem a jegyellenőrzés.

Mi is ilyen szépen, rendesen ültünk és hasítottunk 307 km/h-val Szöul felé.

Szöulban a pályaudvaron kiderült, hogy van még ember, aki nyilvános telefont használ, ráadásul itt a Samsung és az LG hazájában van rá jelentős igény. Nagyjából 100-an sorakozhattak a pályaudvaron található 10 készülék előtt. Na persze nem önszántukból. Koreában még van kötelező katonai szolgálat, és úgy tűnik, hogy ezalatt nem tarthatják maguknál a telefonjukat a szolgálati idejüket töltő katonák. Akiknek egyébként iszonyat gyerek fejük van.

Zsófival kiegészülve az egyetlen új meglátogatott helyszínünk a 통인시장 (Tong-in Market) volt, amit nemes egyszerűséggel nevezzünk csak zsetonos piacnak. Nagyjából a szokásos street food kínálatra épül a mutatvány, egy hosszú soron lehet rengeteg kifőzde kínálatából válogatni. Annyi benne a csavar, hogy a bejáratnál be kell fizetni 5.000 Wont, ami nagyjából 1150 forint, és ezért az ember kap egy tálcát, meg 10 zsetont.

A helyszín. Ha mindenki szembe jön, az legyen gyanús :)

5000 Won = 10 zseton (meg egy tálca)

A soron végigmenve pedig lehet válogatni a kínálatból. A legtöbb dolog 2 zseton, de vannak kevésbé húsos dolgok is 1 zsetonért. Illetve elvétve találni 4 zsetonos ajánlatokat is, de csak igen ritkán. És a 10 zsetonból igazából ki is lehet jönni, de ha valaki annyit eszik, mint én (egyesek szerint "kurvasokat"), akkor érdemes lehet dupla adagban gondolkodni. De igazából a 2 ember, három adag tűnik ideálisnak. Legalábbis nekem. De lássuk mit sikerült összeválogatni :)

13 zsetonnyi adag

A poharas téma fűszeres, édes csirkehús plusz rizstészta, csillagos ötös (2 zseton). A pörköltre hasonlító dolog a pulgogi, amit a szokásoktól eltérően itt jó sok hússal készítettek. Kicsit csípősen, de még így is hibátlan volt (2 zseton). A két fasírozott igazából nem tudom, hogy pontosan micsoda, de az biztos, hogy a felső finomabb volt, mint az alsó (2-2 zseton). A jobb alsó valamilyen grillezett hús, egy nagyobb darab rizstésztával megtöltve. Ebben az volt az igazán jó, hogy kivételesen nem volt édes, már-már Horvátország ízeit idézte (1 zseton). Aztán két szelet zöldséges tojásos izé (utólag már magam sem értem, hogy minek a hatása alatt álltam, amikor ezt kiválasztottam), durván kettes alá, mivel hús sem volt benne, plusz hideg is volt (1 zseton). Pár apró virsli, ami itt egyébként igen nagy divat, némi szezámmaggal megszórva. Totál hidegen került a tálcára, úgyhogy szintén csalódás (1 zseton). És végül egy szép adag csirkehús, ami ugyan nem volt olyan jó, mint amit Marika néni sütött még tavasszal az ablak alatt, de egész közel járt hozzá, ami nem kis szó (2 zseton). Szóval a tojást és a virslit nyugodtan ki lehet hagyni, minden más hibátlan. Legalábbis ebben a válogatásban. És az ennek a helynek az igazi szépsége, hogy ha be is csúszik egy-két gyengébb fogás, a többi simán kárpótol. Tényleg csak ajánlani tudom annak, aki Szöulban jár! Egyébként kicsit hasonlít a lisszaboni Mercado Da Ribeira-ra, csak ez nem a fine dining, hanem az igazi street food verzió.

Haza

Ha már eddig minden új háztartási eszköz bemutatásra került valamelyik blogban, akkor muszáj beszámolni a médialejátszó érkezéséről is. Ma hozta a fedex-es ember, bizonyítva, hogy az Ebay Global Shipping Program-ja tényleg működik. És ez jó dolog, mert ha itt egy vámkezelési ügybe kellene bonyolódni, annak könnyen csúfos vége lehetne :) De visszatérve az új szerzeményre, kellemetlen meglepetésként ért, hogy külső tápegységről üzemel, ami nem is lenne baj, ha nem amerikai konnektorhoz készült volna. De szerencsére a megoldásért nem kellett kimenni még a campusról sem... Aztán jött a kellemes meglepetés, van benne magyar nyelv :) Ennek persze kár volt olyan nagyon megörülni, mert az egy dolog, hogy a főmenüt úgy hívja, hogy "HAZA", de a winchester formázási lehetőségét csak nagyon sokára jutott eszembe a "FORMÁTUM" menüpontban keresni :) Igaz ezek után már szinte gyerekjáték volt rájönni, hogy a firmware frissítés lehetősége az "USB FRISSÍTÉS" menüpontban lesz.

Kórház a (bel)város szélén

Előre leszögezném, hogy mindketten jól vagyunk, csak látogatóban jártunk a sürgősségin. Történt ugyanis, hogy az egyik cserediák elesett a lépcsőn, és megrepesztette a csontját. De ezt olyan jól sikerült neki, hogy egy, de inkább három hétig fel sem kelhet majd az ágyból. De egyáltalán nem. Sőt, igazából csak a hátán fekhet, aztán esetleg majd a 2-3 hét után jöhet pár hónap kerekesszék. Szerencsére teljesen fel fog épülni, de nem lesznek túl vidám napjai mostanság :( Végül a Melinda ment be éjszaka a kórházba segíteni a dolgok intézésében, én meg gondoltam, hogy vele megyek, hátha hasznos lehetek valamiben. Ha másban nem is, akkor a rendkívül jó kórháztűrő képességemre alapozva legalább feldobom a hangulatot egy szépen kivitelezett ájulással. Végül inkább nem adtam elő a nagy mutatványt, sőt még segíteni is tudtam kicsit. Ha pedig magáról a sürgősségi ellátásról és a helyi kórház(ak)ról szeretnék írni, akkor a legérdekesebb tapasztalat talán az volt, hogy a klasszikus nővér szerepkör itt nem létezik. Mármint abban az értelemben, hogy ha bármi bajod van (szomjas vagy, vécére kell menned, stb.), akkor ebben az ágyad végében ülő családtagod fog segíteni. Mikor például aktuálissá vált egy kisebb dolog, akkor a sérült srác buddy-jának is simán a kezébe nyomták a kacsát a pultnál, hogy majd lesz szíves ő közreműködni... Viszont ha minden igaz, akkor van egy külön klinika (részleg?) valahol a városban, kimondottan külföldieknek, ahol az ilyen problémákra is fel vannak készülve a megfelelő személyzettel. Ha minden igaz, oda fogják a mi emberünket is átszállítani. De úgy tűnt, hogy a helyiek mellett 24 órában mindig ott van valaki. Aztán az is érdekes volt, hogy simán vágnak lyukakat és dugdosnak fel csöveket emberek oldalába a szomszéd ágyon. De semmi elfüggönyözés vagy ilyesmi. Ráadásul nem is az volt, hogy azonnali beavatkozásra volt szükség, mert a srác már ott várt legalább egy órája mikor jött a doki és szépen nekiállt vagdosni. Ami még szintén meglepő volt, hogy mennyien dolgoztak még éjfélkor is az osztályon. 45 betegnek volt hely, és erre jutott legalább 25 köpenyes (ápoló, rezidens, orvos). Lehet, hogy ez otthon sincs máshogy, de itt egyetlen térben működött minden, ezért is volt feltűnő. Rendszeresen odajöttek, elmondták a fejleményeket, telefonon egyeztettek a biztosítóval és a másik, szóba jöhető kórházakkal. Vagyis kívülről úgy tűnt, hogy történnek a dolgok. Más kérdés, hogy ott fekve ezt hogy éli meg az ember. De azt inkább nem is szeretném megtudni.

Ajjajjaj Melinda!

Egy véletlenszerűen leintett taxiban utaztunk a minap... Vagyis azt talán túlzás állítani, hogy utaztunk, inkább álltunk meg néha araszoltunk egy kicsit a daegui dugó közepén. Aztán egy nagyobb kereszteződés közepére beragadva a sofőr széttárta a karjait, és váratlanul annyit mondott, hogy: "Ajjajjaj Melinda" De szinte tökéletes magyar kiejtéssel és hangsúllyal. Na itt kábé akkorát néztünk mindketten, mint Ádámka tanára a földrajz érettségin... Mert azért abban elég biztosak voltunk, hogy egyrészt magyarból nem lehet valami erős, másrészt nem is ismerheti a Melindát. Végül Zsófinak köszönhetően annyit tudtuk meg, hogy mindez egy bizonyos nyelvjárásban akár azt is jelentheti, hogy "pisilnem kell". Ami lényegében akár illeszthető is a szituációhoz :) És aki úgy gondolja, hogy ilyen információkat nem osztana meg egy taxisofőr az utasával, az nagyon téved. Legalábbis azok után, hogy lazán kihajolt az ajtón kitenni az aszfaltra ami összegyűlt a torkában, majd később egy elég tisztességes böfögéssel is feldobta a hangulatot, ez már szerintem simán beleférhet.

Girl's Day

Aki jártas a K-pop témakörében az már egyből sejtheti, hogy nem a nőnap helyi megfelelője, hanem egy lánybanda áll a bejegyzés hátterében... Merthogy egyetemi napok vannak a KNU-n. A dolgot nem nehéz kiszúrni, merthogy ez az egyetlen alkalom az évben, amikor három napig legálisan lehet inni a campus területén. A hallgatók egy jelentős része pedig több-kevesebb sikerrel, de minden esetben hatalmas odaadással próbálja behozni a 362 napos lemaradását. Az eseménysorozat fénypontja pedig nem volt más, mint a Girl's Day fellépése. Személy szerint sokkal inkább preferáltam a tűzijáték alatt játszott zenét, de a helyiek láthatóan inkább ezért a bandáért őrültek meg. Nem kicsit... Közelebb kerülni esélytelen volt, a tapasztaltabb versenyzők szerint ahhoz minimum 5 órával korábban kellett volna a színpadnál lenni. De így legalább jól látszik a fotón, hogy okostelefonban és tabletben nincs hiány a környéken :)

Kicsit nehézkesen indult a dolog, mert az első fellépő, aki egy helyi rapper volt, nem nagyon akarta elhagyni a deszkákat. Miután előadta a teljes művészetét még jól vissza is tapsoltatta magát, majd újult erőre kapott, és összefoglalta a koncertet azzal, hogy minden előadott számból egy 15-20 másodperces blokkot fűzött egymás után. Én meg kezdtem aggódni, hogy itt még színpadrendezés, beállás, stb, mikor fog ez elkezdődni!? Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem az a stílus ahol (túl sok) hangszerrel dolgoznak :) Talán túlzás is volt ehhez egy ekkor színpadot ácsolni... De aki most már a fellépőkre is kíváncsi, annak ajánlanám nagy-nagy szeretettel a legújabb számukat a YouTube-ról. Közben pedig házi feladat megtippelni a legidősebb tag életkorát. Megfejtés a klip alatt, vagyis aki szeretne játszani, az max a YouTube ablak aljáig görgessen.

Hát ez lenne a Girl's Day. És akkor ha van valaki aki (akár bármelyik másik videó alapján) eltalálta a helyes megfejtést, ami egyébként huszonnyolc, akkor az egyrészt tuti nem európai, másrészt meg vendégem itt egy vacsorára... Igazából én még kiválasztani sem biztos, hogy ki tudnám, hogy melyikükről is van szó.

Viktor@Hongkong

Mielőtt újra elindulnának a koreai történések, jöjjön egy gyors összefoglaló a hongkongi kitérőről. Leginkább talán az időjárással kapcsolatos élmények élnek még élénken bennem, főleg azért, mert ennek eredményeként még éppen csak a közepén tartok egy jól sikerült megfázásnak. Hogy hogy lehet 35 fokban megfázni? Nagyon egyszerű... Ugyan kint az utcán 35 fok van 80-85% páratartalom mellett, ellenben bent (értsd metró, busz, reptéri kisvonat, pláza, üzletek, bármi) nagyjából 18-19. És amit kint kiizzad az ember, az bent szépen ráfagy... Szerintem ők még nem hallották azt a tételt, hogy a légkondit max 6-7 fokkal állítsuk hidegebbre. A legdurvább talán a repülő volt, ahol a szellőzők környékén szemmel is látni lehetett a beömlő hideg levegőt, plusz a nyomaték kedvéért néha apróbb jégdarabok is hullottak az utasok ölébe. Szóval azt hiszem, hogy időjárás szempontjából nem a nyár az ideális időpont Hongkong meglátogatására. És ilyenkor itt valószínűleg az számít a menőbb helynek, ahol hidegebb van. És mivel Hongkong egyik fő attrakciója a vásárlás, menő helyekből nincs hiány. "Órabuziknak" kimondottan ajánlott, szerintem a legnagyobb márkák készleteinek jelentős része koncentrálódik ebben a városban. Egy kisebb sarki plázában általában csak 2-3 helyen lehet venni Rolexet meg Omegát...

A város legszebb része egyértelműen a sziget északi oldala, amit persze kellő távolságból (leginkább a szárazföldről) és este érdemes megnézni. Nehéz ezt egy fotóval visszaadni (pláne ha csak mobiltelefon van kéznél), de tényleg elképesztő látvány.

Hongkong sziget

Úgyhogy kedves kőgazdag ismerőseim, legközelebb az  Intercontinentálban foglaljatok kikötőre néző szobát... Az alap meg fog állni 100.000 forint körül éjszakánként. Persze reggeli nélkül. Aki meg valamiért nem szereti ezt a szállodaláncot, az nyugodtan sétálhat is a parton, a látvány majdnem ugyanaz. Csak az egy négyzetméterre jutó emberek száma magasabb egy pöttyet. És mivel a rákot általában túlfokhagymázzák az Intercontinentál konyháján, mi is inkább máshol kerestünk szállást, és maradt az esti nézelődés a partról. Ahol sikerült találni egy olyan lépcsőfordulót ami meg volt világítva, esélyt adva arra, hogy egy fotón ne csak a város fényei látszódjanak a háttérben, hanem az arcok is. Na gondoltuk HZ-vel, hogy akkor itt az alkalom, készítsünk egy közös fotót a várossal. Csakhogy a közelben állomásozó kisebb turistacsapat is úgy gondolta, hogy ez egy remek lehetőség arra, hogy egy közös fotót lőjenek. Csak ők egymás és a város helyett inkább ránk gondoltak. Készült fotó mindenkivel: együtt, külön-külön, párokba rendezve, napszemüvegben, napszemüveg nélkül, mutatva valamit, illetve ezek minden elképzelhető kombinációjában. Kezdetben csak néhányan voltak elég lelkesek/bátrak, hogy megkérjenek minket egy közös képre, de a végére már senkiben sem maradtak gátlások :) 15-20 perc után gyakorlatilag úgy kellett elszöknünk... Sajnos a mi telefonjainkkal csak néhány kép készült, de azt megtippelni is nehéz, hogy vajon hány lájkot kaphattunk összesen :) Mondjuk ezek után már egész más fíling volt végigsétálni a hírességek sétányán is :)

Hírességek sétánya (mellett)

Másnap Makaót vettük célba, de sajnos csak egy villámlátogatásra volt időnk mert nekem 1-kor még regisztrálnom kellett, HZ-nek meg este HKG-ból repült a gépe. A hajós út teljesen rendben volt, talán csak a kikötői hullámzás tűnt elsőre durvának. De kint a nyílt vízen már semmit nem lehetett érezni. Szerencsére Makaóra már úgy érkeztem, hogy tudtam mivel kell bemenni a belvárosba, plusz egy feltöltött buszkártya is volt a zsebemben. Mindezt annak ellenére, hogy sosem jártam ott. Történt ugyanis, hogy az úton (még Pécs és Budapest között) összefutottam egy magyar sráccal, akivel együtt mentünk egészen Hongkong-ig, és aki most Manilában él. De most tényleg... mekkora esély van arra, hogy valaki olyan mellé ülsz be reggel a reptéri transzferes autóba, aki utána Hongkong-ig melletted fog ülni? Egyébként előtte élt már Hongkongban, Ausztráliában, Finnországban és természetesen Makaón is. Volt vagy 30 éves... és egyáltalán nem kizárt, hogy ki is hagytam pár országot a felsorolásból. Szóval tőle kaptam a kártyát meg az instrukciókat is. Ennek megfelelően a nagyobb kaszinók ingyenes buszjáratai közül kiválasztottunk egyet, és azzal közelítettük meg a terepet. Maga a kaszinó, a Grand Lisboa kívülről is elég brutál volt, belülről meg pláne. Főleg egy olyannak, aki nagyjából még soha nem járt normális kaszinóban.

Grand Lisboa

A mélygarázs szintjén volt a legolcsóbb élő kártyás játék, itt a minimális tét egy laza 300 HKD (9000 forint). De ilyet alig lehetett találni. Inkább az 500 és az 1000 HKD volt az alap. Igen, ez egy leosztás minimális ára mondjuk a Blackjackben. És ahogy halad felfelé az ember a mozgólépcsőkön, a tétek csak emelkednek. És nem három emeletes a hely... De még lent is úgy dobták az asztalra az emberek a millió forintokat, mintha csak egy köteg megmaradt jugoszláv 1000 dínárost dobnának be. Egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy mi mehet 5-6 emelettel feljebb.

Alagsor...

Ferinek szerettünk volna hozni egy zsetont, ezért beváltottam 300 HKD-t... Csak ekkor még kicsit félreértelmeztem a dolgot, mert azt hittem, hogy 300 a minimum beszálló, és 50 a legkisebb tét. Vagyis legrosszabb esetben 5 leosztásra, meg egy megmaradó zsetonra számítottam. De nem... 300 volt a minimum tét, az 50-ről meg azóta sem tudom, hogy mi lehetett. Az eredményességgel kapcsolatban meg maradjunk annyiban, hogy nem melegedett meg a szék a fenekem alatt, plusz zsetont se hoztunk haza...

Már ne keressétek...

A bosszú után a már említett időhiány miatt sajnos nagy kalandozásokba nem tudtunk bonyolódni, csak néhány fontosabb látnivalót sikerült bejárni, meg nézelődni kicsit a kikötő és a kaszinók közti szakaszon.

Azért Makaó sem csúnya

Plusz újra hozzájutottam a sütihez, ami a nyári portugál kirándulás óta hiányzott. Nem volt rossz, de Lisszabonban azért csak jobban értenek ehhez a műfajhoz :)

Kicsit több cukorral dolgoznék :)

Miután HZ elrepült, nekem még vissza volt a konferencia, aminek megközelítése kimondottan nagy élmény volt öltönyben. Pedig csak 10 perc séta mielőtt le lehetne menni a fagyos metróba, de az pont elég volt ahhoz, hogy a reggel elfogyasztott teát és fél liter vizet hiány nélkül izzadjam ki. Maga az előadás a jelek szerint jól sikerült, mivel végül nekem ítélték a konferencia Best Paper Award-ját :)

Mondjuk nekem még sikerült helyesen leírni a "Smartphone" szót

Ami még érdekes volt, hogy Hongkongban találkoztam az oviedoi egyetem egyik oktatójával, ami csak azért vicces, mert működő kapcsolata van velük az otthoni tanszéknek, plusz már egy szakdolgozóm is érkezett onnan. De oktatóval még sosem találkoztam korábban. Mondjuk ebben sem volt sok köszönet, elég röviden sikerült lezárnia a beszélgetést. Na mindegy is. Ez volt Hongkong és Makaó, hamarosan következnek a koreai bejegyzések is :)

Közlekedés 2.

Buszmegálló. Kialakított hely (mármint buszöböl) az nincs.  Jó esetben kiteszi a vészvillogót és megáll az út szélén valahol a tábla közelében. De általában az út szélét sem veszik túl komolyan, megállnak egy, meg két méterre is tőle. Ma viszont két ettől különlegesebb dologban is részünk volt. Kezdődött a belvárosban, mikor egyetlen buszmegállóba érkezett meg 6-7 busz egyszerre. És ilyenkor nem az van, hogy beáll az első, leszállás, felszállás, továbbmegy és jöhet a következő, hanem megáll mindegyik szép sorban egymás mögött, az emberek meg rohannak. De a mi sofőrünk rendes volt, mert azt az 5 busznyi távolságot nyitott ajtóval tette meg a tábláig, hátha valaki még felpattan. Na jó, meg is állt végül, mert volt aki nem volt elég gyors. Ennél csak a leszállás sikerült jobban, mert ott még a szokott módon se törte magát az ember, elment a külső sávban álló sor mellett a buszmegálló vonaláig, megállt a belsőben, és nyitotta az ajtókat. A nép meg szaladt a kocsik között át a járdára :)

Közlekedés

Biztos itt is vannak szabályok... Meg az is biztos, hogy nem sok közük lehet az általunk tanultakhoz. Megfejteni egyelőre még nem is sikerült őket, úgyhogy következzen csak néhány apró tapasztalat, ami közelebb vihet hozzájuk. Vagy éppen távolabb :)

Duda. Az egyetlen ami eddig biztosnak tűnik, hogy minden kilométeren legalább egyszer mindenkinek kötelező használni. Például ha valaki két centit eltér a sávjának közepétől, azt le kell dudálni. Ha valaki a zöld lámpára 0,1 másodperccel hosszabb reakcióidővel indul el, mint egy középszintű F1-es pilóta, azt le kell dudálni. A gyalogost, a belváros kellős közepén, ahol faltól-falig a járdán és az úttesten is egybefüggő embertömeg mászkál, le kell dudálni. Szóval ez itt nagyon fontos. És az egészben az a leginkább érdekes, hogy eddig egyetlen egy balesetet sem láttunk. De igazából még törött autót se nagyon... Lehet, hogy ez tényleg működik!?

Zebra. Alapvetően négy dologra használják: talán a legfontosabb funkciója, hogy motorral át lehessen jutni az út egyik oldalán lévő járdáról a másikra. Aztán használják a taxik is, jellemzően ennek a kellős közepén teszik ki az utasokat. Harmadrészt parkolásra is kiváló, rövid és hosszú távon egyaránt. Végül van a hagyományos funkciója is, gyalogosok kelnek át rajta az egyik oldalról a másikra. De nagyon fontos, hogy mikor zöldre vált a lámpa, akkor nem szabad csak úgy ész nélkül elindulni. Először alaposan körbe kell nézni, hogy van-e mozgó jármű néhány száz méteres körzetben. Ha van, akkor az esélyes, hogy még pont át fog érni előttünk, hiába zöld a gyalogosnak. Ha ez rendben, még akkor sem szabad kapkodni, mert ilyenkor lőnek ki a tömegből a motorosok... Ja, és azt, hogy a zebránál a gyalogosnak van elsőbbsége, azt el kell felejteni. Egyetlen egyszer nem fordult elő, hogy megállt volna egy autó, hogy átengedjen.

Járda. Két fő funkciója van, a közlekedés és a parkolás. (Meg köpni is szigorúan oda kell, mert utána ott jól el lehet karistolni a cipővel - de ez most nem ide tartozik) Szóval a járda használóinak köre nem korlátozott, autóval, motorral, kerékpárral és gyalog is igénybe lehet venni. Természetesen van a járda mellett 3+3 sáv az autóknak/motoroknak és 1+1 sáv a kerékpárosoknak is, de ez senkit nem korlátoz semmiben. Parkolás szempontjából pedig jellemzően az "egy hely mindig van" elv érvényesül. Ma például egy Kato Berger típusú daru talpalt le keresztbe a járdán. De semmi gáz, simán ki lehetett kerülni a 8 sávos úton, ahol 80-nal hasítanak közben.

Megkülönböztető jelzés. Valószínűleg konkrét szabályok ezzel kapcsolatban nincsenek, maximum ajánlásokat fogalmazhattak csak meg, de ez meg látszólag senkit sem érdekel. Busanban 2-3 tűzoltóautó próbált elindulni a laktanyából. Bepattantak a kocsiba, hang, fény fel, gördülne ki az első gépjármű, de nem megy, mert a gyalogosok kedélyesen sétálgatnak az épület előtt. De úgy, hogy tőlük néhány méterre ordít a sziréna. Szerencsére nem volt tömeg, úgyhogy 15-20 másodpercnél nem is vesztettek többet azon a 3 méteren. De csak ezután jött a neheze: kikanyarodni az útra. Merthogy az autókat pont annyira (nem) érdekelte az egész, mint a gyalogosokat. Cserébe ők 2x3 sávon mentek hosszú sorokban. Na ekkor jött még két ember az épületből, hogy feltartsák a forgalmat. Nagyjából 30-40 másodperc kellett ahhoz, hogy ez sikerüljön is nekik. Amelyik sávba bementek ott megállt a sor, de a többiben simán mentek tovább. A teljes mutatvány eltartott legalább egy percig. De láttunk azóta már mentőt is, ami kb pont ennyire izgatta fel az autósokat.

Egyebek. A belvárosban tényleg annyi az ember, hogy nem is értem, hogy oda kocsival egyáltalán miért megy be bárki is. Volt olyan, hogy valaki fogta magát, ott az út közepén kiszállt a kocsiból és bement egy kávéért a közeli kávézóba. De úgy, hogy ő volt a sofőr. És persze őt is le kell dudálni, de ettől még simán megehette volna az ebédjét is, annyira be volt állva az egész környék. Aztán meg kell említeni azt az egy esetet is, amikor gyalogosként a zebrán még a pirosban is nekünk volt elsőbbségünk. Merthogy ott állt egy rendőr, aki feltartotta a forgalmat a délutáni csúcsban amíg átértünk. Pedig mi már el sem akartunk indulni. Hiába, ha meglátnak egy külföldit, annak nagyon meg tudnak örülni :)

Egy kis Amerika

Ha már itt vagyunk Koreában, mi más lehetne a vasárnapi program, mint meglátogatni egy amerikai katonai bázist... Persze azért ez nyilván nem olyan egyszerű, kell hozzá egy ismerős is, akinek van bejárása, plusz vendégeket is vihet magával. De szerencsére ebben nem szenvedünk hiányt. Felmerülhet még a miért kérdése is. A válasz egyáltalán nem bonyolult: a kaja miatt :) Mert hát nem rossz a koreai konyha, de azért az indokoltnál jóval kevesebb benne a hús, és jóval több az édes és a csípős. Cserébe a bázison vasárnap all you can eat van, amerikai, mexikói és európai konyhával. Kihagyhatatlan :) Így esett hát, hogy Camp Walkerben ebédeltünk, köszönhetően Lorne igen kedves és visszautasíthatatlan meghívásának. Jó volt... Talán sikerült annyi húst megennem, hogy a maradék itt töltött időre már kitartson... Az Evergreen golfklubban meg nem kizárt, hogy árat emelnek a jövő héten. De az is lehet, hogy többet nem engednek be a bázisra... Érdekes világ egyébként. Van bent saját benzinkút, kórház, egy csomó bolt, még annál is több amerikai gyorsétterem, golf- és baseball pálya, iskola, templom, hogy csak azokat említsem, amiket láttam is. Plusz van bowling pálya is. És hát hol máshol bowlingozzon az ember életében először mint egy Koreában lévő mini Amerikában. És ahhoz képest, hogy a Melinda is totál kezdő volt a témában mindketten gurítottunk egy strike-ot abban az egyetlen játszmában, amit időnk engedett. Soha rosszabb kezdést! És az sem elhanyagolható, hogy volt cipőjük a méretemben. Persze mindjárt úgy kezdtük, hogy a lehető legnagyobbat kérem, mire megkérdezték, hogy 17-est? Úgyhogy vissza kellett venni az arcból, és megelégedni egy 15-össel :) És a látogatásnak még egy nagyon fontos hozománya volt: azt is megtudtuk, hogy ruhát, cipőt az én méretemben kizárólag az amerikai bázisokhoz vezető utak mentén működő üzletekben, vagy bent a bázison (ÁFA nélkül) fogok kapni. De ott biztosan.

Busan

Nos a busani kirándulásunk során voltak jó, és kevésbé jó élményeink is. A "szállodánk" az utóbbi csoportjába tartozott, de olyan szinten, hogy bár két éjszakát fizettünk, a másodikat már itthon töltöttük. Ami biztos, hogy aki erre járna az ne a JJ Inn nevű hotelt keresse... A bookingon nagyon szépnek és jónak tűnik, ezért is esett rá a választás, de meggyőződésem, hogy a visszajelzések jelentős része kamu, ahogy a 8.8-as pontszám is erősen túlzó. Vagy csak minket nem szerettek... Az, hogy az ablak egy tűzfalra néz nem túl nagy baj, jó igényesen megoldották a kérdést egy provence-i látképpel. Az viszont már problémásabb, hogy ugyanennek az ablaknak a hangszigetelése maximum nulla, de ahhoz is inkább csak alulról konvergál. És ez főleg akkor probléma, ha építkeznek a környéken. És ezek olyanok, hogy nem esik ki a kezükből a kalapács 16:00-kor. Itt éjfélig dolgoztak. Aztán végre csend lett... egészen 00:15-ig, amíg valószínűleg a műszakváltás zajlott... Ehhez az élményhez járt még egy kicsi és kényelmetlen ágy, plusz két akkora párna, hogy annyi anyagból nagyjából 6-8 normál méretűt is ki lehetne hozni. A pontot az i-re viszont a fürdőszoba tette fel. Fürdőkádból én ilyen kicsit még képen sem láttam, de nagyjából mindenre ez volt jellemző. Egy átlagos párizsi motel fürdőszobája tágasnak nevezhető ehhez képest. És nem mehetek el szó nélkül a lefolyó víz elvezetésének forradalmi megoldása mellett sem. Merthogy a kádból és a mosdóból kifolyó vízet egy-egy csövön keresztül nemes egyszerűséggel egyenesen a fürdőszoba padlójára vezetik, hogy onnan a helyiség közepén kialakított lefolyón keresztül távozzon. Tiszta mázli, hogy csak a csap és a fürdőkád esetében alkalmazták ezt a leleményes megoldást a szennyvíz elvezetésére... Sajnos meglepetésünkben csak néhány fotót készítettünk itt.

Hogy hamar túlessünk a negatívumokon, jöjjön mindjárt a másik nagy csalódás, Dél-Korea legnagyobb akváriuma. Ami egyrészt nem túl nagy, másrészt drága, harmadrészt elég unalmas. A budapesti állatkertben például lényegesen jobbak az attrakciók. Itt volt például vidra etetés (megfogalmazni is nehéz lenne, milyen izgalmakat éltünk át), de a "Music Talking show with the Diver!" című mutatvány is hibátlanra sikerült. Bár gyanús, hogy nem mi voltunk a célközönség :) 

Végül vártunk vagy 40 percet a cápaetetésre. Mit mondjak... Vérszomj, tömény izgalom, elképesztő feszültség, életveszély... na az nem volt. Csak kövér és jóllakott állatok. De most már legalább mindenki tudja, hol szeret a cápa :)

De ezen kívül minden jó volt ám. Meglepő módon a tengerpartot kimondottan élveztem, főleg, hogy nem volt túl meleg, nem kellett belemenni a vízbe és nem volt tele emberekkel :) Van aki egyébként simán öltönyben ugrott le egy kicsit a homokba, más pedig utcazenéléssel próbálkozott. Melinda pedig már kicsit unta a fotózkodást :)

A fotózkodás egyébként is egy érdekes dolog itt. Ha megállítanak, hogy fotó-fotó, akkor három dolog történhet: 1. szeretnének megkérni, hogy fotózd le őket (ez a legkevésbé valószínű, talán még nem is fordult elő) 2. szeretnének egy közös fotót veled (ez már sokkal gyakoribb) 3. szeretnék felajánlani a segítségüket, hogy ne béna szelfivel próbálkozz. Így készült például az alábbi kép is. Közben persze a háttérben, az önkéntes fotós ismerősei közül legalább hárman szórakoztak nagyon jól rajtunk :)

De vissza a tengerpartra. Két híres partszakasz van, a Haeundae és Gwangalli beach. Előbbi szerintem szebb, de ami igen menő, hogy mindkettő mellett van kialakítva egy rekortán futó/sétáló pálya. A Gwangalli-nál biciklizni is lehet, sőt bringát is lehet kölcsönözni. Plusz egy csomó helyen vannak kitéve egyszerű edzőgépek is, amiket bárki használhat.

Szerencsére a szállodánk opcióként sem kínált reggelit, a part viszont ideális helyszín volt annak elfogyasztására (úgy délután egy óra magasságában). Alig vásároltunk valamit... Nem is Koreában lennénk egyébként ha senki sem jött volna oda közben beszélgetni kicsit.

Aztán voltunk még a halpiacon, amit nem érdemes kihagyni. Kóstolni csak keveset tudtunk, de amire rápróbáltunk, az hibátlan volt. Képek itt nem nagyon készültek, mert akkora volt a tömeg még késő délután is, hogy elővenni is esélytelen volt a fényképezőgépet. Cserébe a Busan Tower-nél egészen kevesen voltak, annak ellenére, hogy ez olcsó is volt meg jó is. Egyrészt szinte az egész várost lehet látni, másrészt a parkban egész komoly kiállítás is volt. Ezt megközelíteni egyébként a pályaudvar utáni második metrómegállótól érdemes, mert onnan mozgólépcső visz fel. Mi persze hátulról kerültünk, úgy egy kicsit masszívabb menet, de legalább a belváros sűrűjén keresztül vezet az út, ami pont olyan tömött, mint a halpiac. Néhány kép a toronyból:

Az pedig így néz ki amikor este 8 körül kiderül, hogy a reggeli maradékából nem mindent hagytunk a pályaudvaron a csomagmegőrzőben :)

A csomagmegőrző egyébként igen menő, a kisebb fajta (néhány normál hátizsáknak elegendő) 300 forint egy napra, a nagyobb pedig kábé egy ezres. És, hogy ne lehessen elhagyni vagy lemásolni a kulcsot, az egész rendszer ujjlenyomatos azonosítással működik. De erről nincs kép, mert olyan gyorsan sikerült kinyitni, hogy lemaradtam a teljes eseményről. Cserébe néhány kép a parkban lévő kiállításról.

Szóval Busan jó. Aki a környéken jár az ne hagyja ki. Maximum az akváriumot, de azt simán. Szöulból nagyjából egy óra repülővel vagy bő két és háromnegyed óra KTX-szel.

A csomagolás csimborasszója

Ha valaki azt hitte, hogy Európában egy túlcsomagolt világban élünk, akkor nagyot tévedett :) Lássunk néhány példát... Elsőként itt van a MarketO Real Brownie, ami mellesleg igencsak finom, szóval erősen ajánlott mindenkinek:

És nem, az a kettő a közepén az nem igazi. Vagyis képesek voltak négy nyamvadt sütit becsomagolni egy akkora dobozba, amiben 18-20 darab is simán elférne... Aztán hasonló módon kerül a fogyasztókhoz a Lotte Binch nevű csokis keksze is:

Bizony, bizony, 9 keksz és egy négyzetméter fólia került a dobozba. Pedig még a nem túl praktikus kör formából is elférne benne legalább 24... És végül nem lehet megfeledkezni arról sem, hogy bármikor le lehet ugrani a boltba egyetlen tojásért is, ami természetesen külön dobozba van csomagolva.

Fukuoka Hambageu

Hogy legyen egy kis gasztroblog is :) Szóval Melinda ma ide vitt ebédelni... Mit mondjak, hozzá lehetne szokni. A dolog lényege, hogy a nyers marhahúst egy forró vastálon szerválják, de ez csak arra elég, hogy az alja kicsit átsüljön. Ezért van egy előre brutál módon átforrósított korong is, amin az egyes falatokat mindenki annyira süti meg, amennyire szeretné. Persze hozzá mindenféle köret. Zseniális :) És aki nem elégszik meg a fotókkal, az ezzel a videóval egy kicsit úgy is érezheti magát mintha az itteni tévét nézné.

Aztán még kávéztunk is a Havana Express-ben, ami arról nevezetes, hogy állítólag válogatottan szép koreai fiúk állnak a pult mögött... Lehet, hogy ma helyettesítés volt? De úgy tűnik, hogy a kávé azért jólesett :)