Budapest - Doha

Mivel az indokoltnál sajnos jóval több időm van Dohában, gyorsan összefoglalom, hogy mi történt eddig. Túl sok jó mondjuk nem (sehol egy upgrade), de mindig én sem lehetek mázlista. Pestről indultam, hogy ne kelljen túl korán kelni, így 4 helyett ráértem 8 körül könyörögni még öt percért a telefonomnak. Ennek ellenére most valamiért alig bírok ébren maradni, pedig még előttem van 3 óra várakozás és nagyjából 10 óra repülés Tokióig. A pesti szálloda nem volt rossz, és végül a metro+busz kombináció helyett egy autós transzfert választottam, így a reptérre is könnyen kiértem a három csomaggal. Nagyjából 50 méteren múlt, hogy nem egy reptérhez közelebbi kerületből indultam, ami egyben 1,5x-es árat is jelentett papíron. Szerencsére meg tudtunk egyezni abban, hogy nem kell átsétálnom emiatt az út másik felére. Ennek ellenére is sajnos esélyes, hogy legközelebb más céggel megyek, mert az ember dumája, de főleg a szaga (vagy az autója szaga?) elég mély benyomást tett rám.

A reptéren rákérdeztem, hogy lehet-e intézni vészkijáratos helyet, mire mondta a hölgy, hogy mindkettő eleve oda van foglalva. Ami elég furcsa volt, mert hát oda nem igazán lehet foglalni, de gondoltam biztos gépet (meg típust) kellett cserélni, ezért a változás. Persze nem vészkijárathoz szólt, és Dohától sem oda fog... Bár nagyon gáz, hogy az utas jobban tudja, mint a személyzet (aki előtt még a monitor is ott van), hogy melyik hely hol van a gépen, de legközelebb nem fogom zavartatni magam. Mert utólag ezen helyek hiányában már nem igazán lehet változtatni. Aztán ferihegyi a váróban az ablakon kinézve az a kép fogadott, hogy sok zöld mellényes áll körül egy gépet, körülöttük meg egy rakás rendőrautó, tűzszerész autó, különleges beavatkozó autó (bármit is csináljon egy ilyen). Plusz a zöld mellényesek is csak úgy mehettek fel a gépre, hogy előtte fémkeresővel átvizsgálták őket az aszfalton. Viszont ez a repülő is a többi között parkolt, így valószínűleg nem bombafenyegetés lehetett. Megnyugtatónak mondjuk semmiképp sem volt nevezhető a helyzet. Aztán az egyik pultos csaj a váróban olyan hangerővel kezdett egy baráti telefonbeszélgetésbe, hogy egyedül is sokkal hangosabb volt, mint az összes vendég együtt, pedig voltunk már néhányan. És ekkor még nem is melegedett igazán bele... Végül a kolléganője szólt rá, hogy esetleg próbálja már meg kicsit halkabban. Mire mondta, hogy akkor inkább kimegy... sokat ez sem segített, mert így is tisztán lehetett érteni minden egyes szavát. Aztán mikor ketten távoztak, az összes többi vendég előtt hangosan megjegyezte, hogy "na, ezek jól bezabáltak".

A repülőút maga szerencsére teljesen unalmas volt. Sajnos 20 perc késéssel szálltunk fel, amiből végül csak 3-at sikerült lefaragni. És bár 17 perc késés nem tűnik jelentősnek, ez pont elég volt arra, hogy már csak lássam, ahogy elmegy a dohai városnéző csoport. Nélkülem. Pedig olyan jó terv volt... Most nagyjából egy órával korábban megy a pesti gép, mint régebben, így ha időben, 18:20-kor megérkezünk, akkor kis szerencsével pont el lehet(ne) csípni a 20:00 órás túrára a regisztráció 18:45-ös zárását. Próbáltam biztosra menni, ezért rendeltem egy hoszteszt is, aki kijött elém a géphez. Ez látszólag elég értelmetlen szolgáltatás, mert azért esélyes, hogy magamtól is betalálnék, de mégis van haszna, mert a biztonsági ellenőrzésen előreviszi az embert és nem kell végigállni az időnként nem túl rövid sort. Át is értünk gyorsan, és 18:53-ra ott álltunk medvés lámpánál, ami a terminál közepe. Na itt ő még pont meglátta az elfelé igyekvő túravezetőt. Jól utána futottunk, de azt mondta, hogy már le van adva a lista, nem tud hozzáírni senkit. Nem sokon múlt... Így meg lett egy laza 7 órám várni... Doha kicsivel jobb programnak tűnt... A nagy várakozásban ráadásul már két dolog is eszembe jutott, amit otthon hagytam... Az átalakítót a dohai konnektorhoz nem volt nehéz pótolni, viszont esélyes, hogy a koreai SIM kártyám is valahol Pécsen maradt. Ami annyira nem jó hír. De talán tudok majd egy újat igényelni Facebookon :)

És akkor egy kis unaloműző helyzetjelentés a váróból... Úgy tűnik nem csak én hagytam otthon az átalakítót, mert a kettővel mellettem ülő is néhány órája még egy késsel próbálta befeszegetni a konnektorba a nem belevaló dugót. De némi próbálkozás után feladta és most inkább horkol. Bár ezt egyre kevésbé hallani, mert beütött a csúcsszezon, és hirtelen tele lett az egész váró. A bal oldali szomszédom belépője egész hatásos volt, mert azt a problémát, hogy a kényelmesebb fotelba, vagy inkább egy kevésbé nagy székre, de asztalhoz üljön, úgy oldotta meg, hogy végighúzott a várón egy asztalt a fotelhez. A személyzet ezt szó nélkül, de komoly érdeklődéssel nézte végig, majd hozott egy új asztalt a hiányzó helyére. Nem izgulják túl... A srác meg letette a kaját az asztalra, amihez fél órája nem nyúlt, helyette Whatsapp-on üzenget. Persze minden üzenet érkezését hangos csippanás jelzi. Jobbra mellettem egy kínai lány, ő kihangosítva hallgatja a zenét a telefonjáról. Néha énekel is hozzá. Egész jó hangja van. Kicsit távolabb békében üldögél egy 60-as férfi. Ing, pulóver, öltönynadrág, és egy fröccsöntött kék flip-flop. A zokni nem a felsorolásból maradt ki. Miközben azt próbáltam megérteni, hogy hogy lehet mezítláb utazni egy repülőgépen, egy olyan böfögés úszik be jobbról, hogy azt hittem lelépett a kínai lány és új szomszédom van. De nem... úgy tűnik, hogy nem csak dalban erős. Hát ennyit innen... irány Tokió!

Hivatástudat

Korábban szerintem már írtam pár szót a KTX-szel kapcsolatban, de most újra aktuális lett a téma. Emlékeztetőül csak annyit, hogy ezek azok a vonatok, amiknek 300 felett van a legnagyobb utazósebességük, és a Seoul - Daegu közötti 326,3 km-es távot nagyjából 1 óra és 50 perc alatt teszik meg. Ez ugye 178 km/h-ás átlagsebességet jelent. Na ilyen vonatból naponta körülbelül 90 köti össze a két várost irányonként, ami azt jelenti, hogy átlagosan 16 percenként indítanak egyet mindkét oldalon. De olyan is van, hogy 10 percen belül 3 KTX is indul, ráadásul ezek általában tele is vannak. Frekventáltabb időszakokban legalább egy nappal korábban érdemes megvenni a jegyet ha az ember nem akar izgulni.

Persze ahhoz, hogy ezt az átlagsebességet tartani lehessen, az állomásokon sincs idő álmodozni... A peronon már az előtt felsorakozik az utazóközönség, hogy a vonat megérkezne. Ebben sokat segít, hogy feliratok jelzik, hogy hol fog megállni a vonat, és melyik kocsinak centiméterre pontosan hol fog nyílni az ajtaja. Aztán begördül a szerelvény, ajtó kinyílik, utasok le, utasok fel, ajtó záródik és már megy is tovább. Búcsúzkodni sincs idő, nemhogy felkísérni valakit a helyére. A másik fontos dolog, hogy ha bőrönddel utazik az ember, akkor érdemes elsőnek felszállni, mert az ezeknek kialakított helyek viszonylag szűkösek, sokszor előfordul, hogy már semmi sem fér el az adott kocsiban a poggyásztartón, és ilyenkor lehet végigjárni a vonatot szabad helyeket keresve. Én már csináltam, nem jó móka... Szóval muszáj legalább 5 perccel korábban lemenni a vágányokhoz, hogy elsőnek tudjon odaállni az ember. Így ha van hely, akkor az az ő bőröndjéé lesz.

Mi is pontosan így jártunk el a napokban, amikor az éppen hazautazó barátainkat kísértük ki az állomásra. Szépen lehelyeztük a bőröndöket a biztonsági sáv külső szélére. Ez nagyjából egy fél méter széles terület, amit egy további 20 centiméter széles sárga csík választ el attól a résztől, ahol várni lehet a vonatot. Fontos adalék, hogy Koreában (meg valószínűleg az ázsiai országok többségében) ha hagysz 5-10 centit magad előtt, akkor te már bámészkodsz, és kérdés nélkül állnak be eléd. Mi ezt már tudjuk, ezért precízek voltunk. Talán túl precízek is, mert a bőrönd széle nagyjából 1-2 centi vastagon rálógott a sárga csíkra. Biztosra akartunk menni... Viszont ezt már nem tűrhette a peronőr, aki egyébként történetünk hőse, úgyhogy odajött és kedvesen figyelmeztetett minket a ránk leselkedő veszélyekre. Mozdítottunk 1 centit a cumón, aminek hatására már mi sem voltunk veszélyben, meg ő is boldog volt.

Csak aztán elkezdtek leszivárogni a helyiek is, akik között azért akadt pár renitens. Megjegyzem őket is meg lehet érteni, mert a felsorakozásra nagyjából 1 méternyi hely van, úgyhogy ha 3-4 ember már odaáll, akkor mögöttük már elég macerás közlekedni, cserébe szinte hívogat az az üres sáv. Persze emberünket ez nem nagyon hatotta meg, mindenkinek szólt, aki akár csak kívülről is érintette a vonalat. Volt persze olyan is, akit ez nem különösebben izgatott, hiszen a vonat még messze volt. Cserébe a bácsi pulzusa ettől nem lett alacsonyabb, és még azt is kiszúrta, hogy tőle nagyjából 50 méterre egy utas cipőjének az orra rálóg a sárga vonalra. És őt ez igencsak nyugtalanította, ezért az eddiginél is jóval hangosabban, és ha lehet még több aggódással a hangjában kezdett kiabálni. Persze a bűnös nem vette magára a dolgot, csak álldogált békésen 68 centire (70 helyett) a sínektől. A vonat meg csak közeledett...

Na hősünk ekkor jutott arra az elhatározásra, hogy itt bizony életveszély, de minimum szabálytalanság esete forog fenn, ezért a maga 50+ évével olyan sprintbe kezdett, hogy ahhoz képest Kevin Costner a Több mint testőr csúcsjelenetével a fasorban sincs. De még azt az aggódó arckifejezését is sikerült felülmúlnia. A legviccesebb mondjuk az volt az egészben, hogy a bácsi háta mögött meg már vidáman mászkált mindenki a biztonsági sáv kellős közepén. De szerencsére emberünk ezt nem láthatta, plusz remek időt is futott, így még jóval a vonat megérkezése előtt sikerült hátrébb terelnie a felelőtlen kis lázadót. Sőt, még arra is volt ideje, hogy visszajöjjön pont oda, ahol mi álltunk. Na amint kinyíltak az ajtók, úgy kapkodta le a gyerekeket meg a csomagokat, mint ha egy égő szerelvényből evakuálná az utasokat és már csak néhány másodperc lenne hátra a teljes megsemmisülésig. Végül a vonat rendben elment, amit emberünk mosolyogva nyugtázott, sőt még arra is volt energiája, hogy megjegyezze nekünk, hogy biztosan szomorúak vagyunk, hogy elutaztak a barátaink.

Aztán elindultunk felfelé a mozgólépcsőn, hősünk olyan 8-10 fokkal mögöttünk. Mi szépen egymás mögött, a mozgólépcső egyik felére húzódva. Mindezt annak ellenére, hogy embert rajtunk kívül már nem is láttunk a környéken... de megszoktuk. Persze hamar megtudtuk, hogy a rossz oldalon állunk, és leszünk szívesek áthúzódni a mozgólépcső másik szélére. Mi meg voltunk szívesek, így hősünk végül elégedetten húzta ki magát a jól végzett munka után büszkeségében. 

Esélyek

Este 9 körül lehetett, mikor nekiindultunk a belvárosnak. 12 perc volt még a következő buszig mikor a megállóhoz értünk. Én a taxira szavaztam, de a többiek arra jutottak, hogy várjunk. Úgyhogy szerencsére vártunk. Nem volt vészes, itt sem volt túl hideg, nagyjából fagypont körül lehetett. Megjött a busz, felszálltunk, persze a szokásos 40 fok. Nem túl sok mindent fűtenek itt, de a buszokon rendesen bedurrantanak valamiért. Szerencsére nem voltak sokan, ami jó, mert tavaly már megtapasztaltuk, hogy a tömeg, a nagykabát meg a helyi buszok fűtése durva kombináció egy szilveszteri dugóban. De most még haladtunk is, igaz a hamisítatlan helyi padlógáz/satufék stílusban. De mi már rutinosak vagyunk, szorítottuk a vasat rendesen. Körülöttünk szokás szerint helyiek, lássuk be Daegu nem egy nagy turisztikai desztináció. Szóval csak a mindennapos kép. Az idősebbek minket figyelnek, a fiatalabbak meg a telefonjukat nyomkodják. Mellettünk, a busz másik oldalán egy lány ült, szintén egy okostelefont nyúzva. Tipikus koreai egyetemista... 45 kg, magas sarok, fekete harisnya, minimál szoknya, kicsi kabát, fehérre festett arc, piros rúzs... De tényleg egy nagyon-nagyon tipikus koreai arc, stílus, minden. Mi beszélgettünk, néha egy-egy jobban sikerült fékezés után keresgettük kicsit az egyensúlyunkat, ő meg annak rendje és módja szerint küldözgette KakaoTalk-on az üzeneteket. Éppen csak elhagytuk a Tesco megállóját, mikor a hátunk mögül a következőket hallottam: "Szia, hol vagytok? ... Jó, de akkor hol szálljak le? ... Oké, kábé öt perc és ott vagyok". És nem, nem tanultam meg koreaiul, sőt nem is angolból fordítottam. Ez pont így, ezekkel a szavakkal hangzott el... Mintha csak a 6-os buszon mentünk volna be a Széchenyi térre. Nem is értettem... Talán elsőre fel sem tűnt igazán, hogy mi is történt. Aztán kicsit később jött egy újabb hívás és egy újabb beszélgetés magyarul. Na erre már azért hátrafordultam, mert közben azért leesett, hogy nem a főpályaudvar, hanem a Daegu Station mellett buszozunk éppen. Az élmény szürreális volt. Ott állt ez a koreai lány, és magyarul beszélt a telefonjába. De nem ám úgy, ahogy én töröm az angolt, hanem tényleg rendesen magyarul, mintha otthon lennénk. Sehol egy nyelvtani hiba, sehol egy elrontott rag, nulla akcentus. Semmi. Néztem a lányt, hallgattam amit mond, és egyszerűen nem értettem, hogy ez most akkor hogy?! Mert hát itt olyan kevés a magyar, hogy gyakorlatilag személyesen ismerjük az összeset. De tényleg annyira kevés, hogy miután elhittem, hogy tényleg ez történik, akkor már abban is biztos voltam, hogy kivel beszél és fog találkozni miután leszálltunk a buszról. Iszonyat fura volt az egész... nehéz leírni, de a vizuálisabb típusok talán már elképzelték a szituációt. Úgy beszélsz Koreában egy koreai lánnyal magyarul face to face, mintha csak otthon lennél... Nekem egész estére megvolt ettől a jókedvem :) A megfejtés pedig annyi, hogy a lány egyébként Magyarországon nőtt fel, talán ott is született, de pár hónapja hazaköltözött a család. És szilveszter este úgy esett, hogy pont ugyanarra a buszra keveredtünk egy 2,5 milliós városban... medzsik :)