Este 9 körül lehetett, mikor nekiindultunk a belvárosnak. 12 perc volt még a következő buszig mikor a megállóhoz értünk. Én a taxira szavaztam, de a többiek arra jutottak, hogy várjunk. Úgyhogy szerencsére vártunk. Nem volt vészes, itt sem volt túl hideg, nagyjából fagypont körül lehetett. Megjött a busz, felszálltunk, persze a szokásos 40 fok. Nem túl sok mindent fűtenek itt, de a buszokon rendesen bedurrantanak valamiért. Szerencsére nem voltak sokan, ami jó, mert tavaly már megtapasztaltuk, hogy a tömeg, a nagykabát meg a helyi buszok fűtése durva kombináció egy szilveszteri dugóban. De most még haladtunk is, igaz a hamisítatlan helyi padlógáz/satufék stílusban. De mi már rutinosak vagyunk, szorítottuk a vasat rendesen. Körülöttünk szokás szerint helyiek, lássuk be Daegu nem egy nagy turisztikai desztináció. Szóval csak a mindennapos kép. Az idősebbek minket figyelnek, a fiatalabbak meg a telefonjukat nyomkodják. Mellettünk, a busz másik oldalán egy lány ült, szintén egy okostelefont nyúzva. Tipikus koreai egyetemista... 45 kg, magas sarok, fekete harisnya, minimál szoknya, kicsi kabát, fehérre festett arc, piros rúzs... De tényleg egy nagyon-nagyon tipikus koreai arc, stílus, minden. Mi beszélgettünk, néha egy-egy jobban sikerült fékezés után keresgettük kicsit az egyensúlyunkat, ő meg annak rendje és módja szerint küldözgette KakaoTalk-on az üzeneteket. Éppen csak elhagytuk a Tesco megállóját, mikor a hátunk mögül a következőket hallottam: "Szia, hol vagytok? ... Jó, de akkor hol szálljak le? ... Oké, kábé öt perc és ott vagyok". És nem, nem tanultam meg koreaiul, sőt nem is angolból fordítottam. Ez pont így, ezekkel a szavakkal hangzott el... Mintha csak a 6-os buszon mentünk volna be a Széchenyi térre. Nem is értettem... Talán elsőre fel sem tűnt igazán, hogy mi is történt. Aztán kicsit később jött egy újabb hívás és egy újabb beszélgetés magyarul. Na erre már azért hátrafordultam, mert közben azért leesett, hogy nem a főpályaudvar, hanem a Daegu Station mellett buszozunk éppen. Az élmény szürreális volt. Ott állt ez a koreai lány, és magyarul beszélt a telefonjába. De nem ám úgy, ahogy én töröm az angolt, hanem tényleg rendesen magyarul, mintha otthon lennénk. Sehol egy nyelvtani hiba, sehol egy elrontott rag, nulla akcentus. Semmi. Néztem a lányt, hallgattam amit mond, és egyszerűen nem értettem, hogy ez most akkor hogy?! Mert hát itt olyan kevés a magyar, hogy gyakorlatilag személyesen ismerjük az összeset. De tényleg annyira kevés, hogy miután elhittem, hogy tényleg ez történik, akkor már abban is biztos voltam, hogy kivel beszél és fog találkozni miután leszálltunk a buszról. Iszonyat fura volt az egész... nehéz leírni, de a vizuálisabb típusok talán már elképzelték a szituációt. Úgy beszélsz Koreában egy koreai lánnyal magyarul face to face, mintha csak otthon lennél... Nekem egész estére megvolt ettől a jókedvem :) A megfejtés pedig annyi, hogy a lány egyébként Magyarországon nőtt fel, talán ott is született, de pár hónapja hazaköltözött a család. És szilveszter este úgy esett, hogy pont ugyanarra a buszra keveredtünk egy 2,5 milliós városban... medzsik :)
