A nagy nacho helyzet

Marika néni kifőzdéje mellett a közelben működő Sub Chipotle nevű mexikói étterem nacho-ja sem elhanyagolható tényező itt a távoli keleten. Mondjuk vigyázni kell itt ezekkel, mert attól, hogy ki van írva, hogy mexikói étterem, néhol simán beletöltik a tortillába az édes rizst meg az ananászt... ami azért lássuk be, nem igazán lehet menő Mexikóban. Szerencsére a nevezett helyen hasonló merényleteket nem nagyon követnek el, cserébe nachost (ami szerintük egyébként csak nacho) egész jót csinálnak. Persze az igazi szépségét az adja a helynek, hogy nincs két olyan alkalom, hogy ugyanazok az összetevők kerülnének a tányérra. Pedig az esetek 90%-ban ugyanaz az ember szokta készíteni, akit a kollégái messziről is odahívnak, ha nacho helyzet van, plusz ez nem is egy túl bonyolult étel. Szóval nem egy McDonalds-ról van szó, ahol holnap is pont olyan lesz a sajtburger, mint tegnap volt, hanem egy kicsit rugalmasabb társaságról. Ha például elfogy a chili, akkor aznap marhasteak-es nacho van... nem esnek pánikba. Viszont egy hete már, hogy nacho helyett csak nagy opszojo van. Ma harmadszor mentem be érdeklődni, de semmi változás. Cserébe a ház specialistája végre részletesen elmondta, hogy mi is a nagy harci helyzet nacho ügyben... Úgyhogy most már legalább azt tudom, hogy megismernek... Mert a magyarázatból a nacho-n kívül ugye egyetlen szót sem értettem.

Észak és Dél, avagy a félsziget naposabb oldala

Karácsonyi ajándékként Szöulban nem csak templomokat és palotákat néztünk, hanem meglátogattuk Észak- és Dél-Korea határát is. Sőt, ha úgy vesszük, akkor Észak-Koreában is jártam :) Egy szervezett túra keretében - mert nyilván máshogy be sem lehet lépni a világ egyik legszigorúbban ellenőrzött katonai zónájába - néztünk meg egy csomó mindent, aminek az utolsó állomása a  Joint Security Area volt, ami a demilitarizált övezet központjának számít.

De sorrendben haladva, az első igazán érdekes állomás a 3-as számú alagút volt. Ez egy bányászat közben bekövetkezett véletlen navigációs hiba eredménye, és semmi esetre sem azért nyúlik be majdnem fél kilométerrel déli területre, mert az lett volna a terv, hogy ezen juttatnak majd át jelentős haderőt az északiak egy meglepetésszerű támadáshoz. Sajnos fotózni nem szabad, de a megadott adatok alapján egy 2 méter magas, 2 méter széles alagutat kell elképzelni. Ezen a becslések szerint 30.000 katona képes egy óra alatt átjutni. Mondjuk az is biztos, hogy a jelenlegi állapotában a magassága még csak nem is közelít a 2 méterhez, mert durván lehajolva is számos alkalommal tettem kárt a kötelezően viselendő sisakban. És hát azért 3-as számú, mert ezt fedezték fel harmadiknak, ami egyben azt is jelenti, hogy volt még pár (összesen négy) sikertelen kísérlete az északi vezetésnek. Ami mondjuk ennél sokkal érdekesebb, hogy jelenleg 20 körülire becsülik a lehetséges alagutak számát, szóval közel sem kizárt, hogy nem sikerült minden próbálkozást lefülelni. Ami bizonyos, hogy jelenleg a DMZ környékén már elég komoly technikával figyelik a föld alatti tevékenységeket is. Szerencsétlen vakondok is már csak lábujjhegyen mernek túrni a környéken...

Egy kilátót is meglátogattunk, ahonnan jól át lehetett obszerválni északra. Bár az idő szép volt, túl nagy izgalmakban nem volt részünk. Megtekintettük az ellenség megtévesztésére létrehozott propaganda falut, ami minden, csak nem megtévesztő... A -8 fokban állva nehéz például elhinni, hogy boldog családok laknak olyan épületekben, amikről hiányoznak az ablakok.

A katonáknak külön távcső van, ráadásul nekik az aprót sem kell dobálni

Egy kevésbé érdekes, de a helyzetre talán tökéletesen jellemző történetet is meséltek itt. Mindkét oldalon lengedezett az ország zászlaja, de egyszer csak délen úgy gondolták, hogy felállítanak egy rendes zászlórudat, amit végül nagyjából 100 méteresre sikerült megalkotni. Nyilván Észak-Korea ezt nem tűrhette, és fel is állította az akkor még a világ legmagasabbjának számító saját zászlórúdját, a maga 160 méterével. Hogy ez igazából mekkora, azt talán az érzékelteti a legjobban, hogy ennek a tetején a szél egy 270 kg-os lobogót lenget. Már amikor éppen van erre energiája...

Ugyan más szempontból, de a Dorasan vasútállomás szintén jellemző a két ország viszonyára. Ez egy modern, nemzetközi állomás, délen az utolsó.

Átlagosnak mégsem mondható, mivel használni szinte senki sem használja. Szöulból ugyan indulnak ide járatok, de a célja csak annyi, hogy turistákat hozzon ide, a semmi közepére. Nem hinném, hogy túl nagy forgalma lenne, mivel továbbmenni már csak szervezett formában lehet... Mindenesetre elég érdekes egy ilyen szépen felújított állomást teljesen üresen látni.

Sok csomagot itt még nem világítottak át...

...de a büfé azért nyitva van

Szerintem Pécs (meg nagyjából az összes magyar város) a fél karját odaadná egy ilyenért. Ez meg itt áll és vár, hátha egyszer megtörténik az egyesülés, és akkor már értelme is lesz az egésznek. Mondjuk azt már csak az idegenvezetőnk, Erzsi Angie mesélte el, hogy azért szántak ennek az állomásnak más szerepet is, mivel eléggé megnehezíti az ipar helyzetét, hogy csak hajóval lehet eljuttatni az árut Európába. Ami átlagban 1,5 hónap, plusz nem is túl kiszámítható a dolog. Vasúton két hét lenne, csak ugye van az a pár kilométer, amit át kellene hidalni egy lankás ösvénnyel Dél-Korea és Kína között. Amihez az infrastruktúra egyébként már teljes egészében adott (ha jól értettem), csak a politika támogatása hiányzik.

A nagy terv

Végül ezek után jutottunk el a JSA-be, ami a két ország határán fekszik, úgyhogy a rendszer nem túl meglepő módon elég szigorú. Előre felhívják a figyelmet arra, hogy nem szabad félreérthető mozdulatokat tenni, mutogatni, kiabálni, de van például dress code is. Mert ugye ha bármi olyat látnak és rögzítenek az északiak, ami szerintük kínos Dél-Koreára nézve, akkor azt felhasználják propaganda készítésére. Mondjuk megjegyezném, hogy ebben azért a déliek sincsenek nagyon lemaradva, a táborban eligazítás címszó alatt vetített filmből elég gyorsan képet kap az ember a műfaj sajátosságairól :) Ezt követően alá kell írni egy nyilatkozatot arról, hogy önszántunkból tartózkodunk a területen, és bár mindent megtesznek a biztonságunk érdekében, előfordulhat, hogy megsérülünk, de akár meg is halhatunk egy hirtelen kialakuló incidensben, és ezért semmilyen felelősséget nem vállalnak. Ezután a fogadó épületből kilépve talán 3-4 percig lehetett bámészkodni, aztán már mutatta is a csapatot kísérő amerikai katona az ujjával, hogy még egy percünk van és indulás tovább. De mindezt úgy, hogy közben még az övéről sem vette le a kezét.

A napos, északi oldal... A kék épületek közti betoncsík a határ

A JSA annyira a két ország határán van, hogy vannak kimondottan a két ország közötti tárgyalásokra kitalált épületek is (a kékek), ezeknek az egyik fele a határ déli részén, a másik viszont már az északin van. Bent a legnagyobb tárgyalóasztalt pontosan a határvonalra illesztették, így mindkét tárgyaló fél a saját országában tud leülni. És egyébként ez az az épület, amin belül a turisták átléphetik a határvonalat. Amit egyébként nem nagyon léphet át senki és semmi, kivéve a sas madár, amelyik folyamatosan ott köröz a környéken. Igaz hallottunk már olyan történetet is, hogy volt példa arra, hogy egy észak-koreai katona átszaladt a déli oldalra, megérintette az épületet, aztán visszaszaladt. És, hogy miért csinálta mindezt? Mert ő vesztett az aznapi kártyapartin... Persze nem kizárt, hogy urban legend az egész, mintahogy az sem, hogy tényleg megtörtént.

Bal láb Dél-, jobb láb Észak-Koreában

Az épületen belül  3 katona vigyázott ránk, és külön felhívták arra a figyelmünket, hogy az északi ajtó előtt álló mögé ne próbáljunk menni. Érdekesség az itt szolgáló dél-koreai katonákkal kapcsolatban, hogy csak pisztolyt hordanak (gondolom ennél több nem nagyon csúszik el egy demilitarizált övezetben), cserébe mindahányan fekete övesek Tae Kwon Do vagy Judo vonalon. Érdemes megnézni az alapállást is, ami szintén a Tae Kwon Do-ból ered.

A napszemüveg és az ökölbe szorított kéz kötelező elem

További szuperképességük, hogy rezzenéstelen arccal tűrik, hogy a sok turista fényképezkedjen velük. Nem tudom, hogy önként lehet-e jelentkezni erre a feladatra, vagy esetleg a déliek is szoktak kártyázni esténként...

Annak ellenére, hogy az egész napos programból maximum 10 percet tölthettünk itt el, kétségtelenül a túra legérdekesebb része volt ez. A fogadó helyiségből kilépve egyből hatványozottan lehetett érezni a feszültséget. Olyan csend van, hogy hallani a bőrkesztyű recsegő, nyikorgó hangját, mikor néha szorít egyet az öklén valamelyik katona. Pedig ott van vagy 20 ember... A katonák egyetlen szót sem szólnak, a turisták meg az épületből  kilépve azt hiszem egy kicsit meg vannak illetődve még az elején. Az északiak viszont most összesen csak egy katonát állítottak ki látható módon, azt is jó messzire. Persze ez nem jelenti azt, hogy egy csomó másik ne figyelt volna minket. Néha viszont az is előfordul, hogy többen lejönnek egészen a határt jelző betoncsíkig, és ilyenkor nagyjából fél méterre sorakozik fel egymással szemben a két oldal. De ahhoz, hogy ilyet lásson valaki már elég nagy szerencse kell. Mert ha bármi gond van, akkor a már befizetett túrát (ami ráadásul nem is olcsó) is simán megszakítják, és akkor meg semmit nem lát az ember. Szóval valahol a kettő közötti állapotot kell elkapni :)

Szöuli anzix

A Gyeongbok palota belső része

Szöul egyik jellegzetessége a régi és a modern keveredése

 Hyangwonjeong pavilon és a Hyangwonji híd

És annak környéke

Ez pedig már a közeli Changgyeonggung palota, ahol a turisták
kedvéért néhány nemesi ifjat is kizavartak a hidegbe

Busan

Mivel jogosnak találtam a kritikákat, hogy kevés a kép, ezért a busani kalandjainkat most igyekeztem a szokottnál gazdagabban illusztrálni. Az első állomás izgalmasra sikeredett, a Seokbulsa templomot kerestünk meg a hegyekben. Metróztunk, sétáltunk, aztán felmentünk a hegy tetejére siklóval (ilyen drótkötélpályás, kabinos fajtával), láttuk az erőd egyik őrtornyát (vagy nem), kicsit eltévedtünk, átvágtunk egy falun ahol fehér ember előttünk még nem nagyon járt, majd egy csomót sétáltunk lefelé az erdőben.

Az erdőben lefelé sétálós szakasz. Természetesen a helyi
nyugdíjasklub 90%-a most is simán beelőzött minket

Aztán mikor már azt hittük, hogy túl vagyunk a nehezén, na akkor jött az utolsó 100 méter. Legalábbis az útjelző tábla szerint... érzésre nagyjából a szintemelkedés volt 100 méter, az út meg kábé 300. Egyes vélemények szerint meg jóval több :) A kép ugyan nem adja vissza, de a mínusz fokok ellenére nem kicsit izzadtam meg.

Nem nagyon volt olyan autó, amelyik kipörgés
nélkül tudott volna kijönni a kanyarokból

Mivel az nem olyan jó móka ha ráfagy az emberre a ruha, megoldásként azt sikerült kitalálnom, hogy ahogy odaértünk, már le is kaptam a két alsó réteget felülről, és szépen kiteregettem őket a templom elé a korlátra. Aztán a biztonság kedvéért a felsőm ujjával jó igényesen oda is csomóztam mindent :) Sajnos kép erről nincs, de a módszer működik :) Viszont ha valaki csak templomot szeretne nézni (túrázni meg kevésbé), annak nyomatékosan ajánlom a metrómegálló - taxi - templom megközelítési módszert.

Seokbulsa, a képbe bemászó turistával

 

Mivel mi kemények vagyunk (meg nem is tudtuk, hogy mire vállalkozunk) a sok mászkálás miatt csak a naplemente környékére értünk vissza a beach-re, amit sajnos eléggé feltúrtak. Vagy átalakítanak, vagy egy giga nagy homokvárat akarnak felhúzni azzal a néhány markolóval... Bármi is a terv, mindez nem akadályozott meg abban, hogy betoljunk a parton egy jó kis cukros, ketchupos hotdogot :)

Később a vacsorához aztán egészen jó helyet találtunk a Foursquare segítségével, csak meg kellett várni amíg elfogy az étterem elől a sor. De mint utóbb kiderült, nem véletlenül álltak ott annyian. Az sem volt gyenge, hogy mindhárom mobil szolgáltatónak volt bent antennája, hogy hasítson rendesen a mobilnet evés közben is. Mert anélkül itt tényleg megáll az élet. De ezt majd egyszer egy másik bejegyzésben.

Csak térerő legyen meg forró leves...

A téma iránt kevésbé érdeklődőknek cserébe néhány kép az esti belvárosról, ahol január 4-én még erősen karácsonyi volt a hangulat.

Szöul -> Daegu

A minap Szöulban töltöttünk pár napot, de úgy különösebben nem terveztük meg a hazautat, mivel viszonylag sok vonat indul Daegu felé. Van, hogy KTX-ből (ami csak egy kicsit gyorsabb, mint az IC és a 300+ kilométert nagyjából 1 óra és 45 perc alatt teszi meg) 7-8 perc különbséggel indul vonat a két város között... Szóval túlságosan nem izgattuk magunkat. Aztán az utolsó estén telefonon ránéztem a jegyrendelés opcióra, és az utolsó vonatot kivéve mindegyik mellett piros volt a felirat. Amit persze elolvasni nem tudtam, mert koreaiul volt... De gondoltuk, hogy az csak nem lehet már, hogy egyetlen esti vonaton sincs hely. Szerencsére reggel eszünkbe jutott rendes gépen is megnézni. A terv az volt, hogy este olyan 9-10 felé indulunk haza. Nos, tervnek jó volt, de semmi több :) A legkésőbb induló vonat amire reggel még volt hely 16:30-kor ment... Ezt követően aznap még pontosan 39 vonat ment Daeguba, de már mindegyik megtelt mint a déli busz. Mire ezt elhittük, már a 16:30-as járaton sem volt szabad szék... Úgyhogy villámgyors mozdulatokkal befoglaltunk két helyet a 16:20-asra, ami miatt sajnos korán le kellett lépni, de legalább volt jegy. Vagyis úgy tűnt, mert azért a pályaudvaron is elszórakoztattak minket egy kicsit. Se a foglalási szám, se az útlevél alapján (ami eddig mindig működött) nem akarták kiadni a jegyeket. Mondták, hogy adjam oda azt a bankkártyát, amivel fizettem. Aha... mármint azt a virtuális netkártyát, ami igazából nem is létezik a maga fizikai valójában? Hát... ha azzal fizettem, akkor azt. Nyilván odaadtam :) Mondjuk én már rég otthagytam volna a kisasszonyt és álltam volna be egy másik sorba, de szerencsére a Melinda nem adja fel ilyen könnyen. Végül addig nyektettük, amíg a csaj kilökdösött valakit a hátsó irodából, aki kicsit jobban beszélt angolul (meg szerencsére azt is tudta, hogy hogy kell megkeresni egy jegyet a rendszerben). De a vicces az volt, hogy szó szerint úgy kellett kilökdösni, mert gondolom teljesen be volt tojva attól, hogy jajj, külföldiek :) Szegény olyan szemrehányóan és sértődötten nézett vissza a fal mögött röhögő kollégáira, mintha a Sziget nagyszínpadára dobták volna be egy nótára. De végül legyőzte a megilletődöttségét, úgyhogy lett jegyünk is és rendben haza is értünk végül. Összefoglalva: 326 km, 1 óra 45 perc, 186 km/h átlagsebesség, 16:20 és 23:00 óra között 40 vonat, ami átlagosan 12 percenkénti indulást jelent... Csak éppen hely nincs :D