Mivel az indokoltnál sajnos jóval több időm van Dohában, gyorsan összefoglalom, hogy mi történt eddig. Túl sok jó mondjuk nem (sehol egy upgrade), de mindig én sem lehetek mázlista. Pestről indultam, hogy ne kelljen túl korán kelni, így 4 helyett ráértem 8 körül könyörögni még öt percért a telefonomnak. Ennek ellenére most valamiért alig bírok ébren maradni, pedig még előttem van 3 óra várakozás és nagyjából 10 óra repülés Tokióig. A pesti szálloda nem volt rossz, és végül a metro+busz kombináció helyett egy autós transzfert választottam, így a reptérre is könnyen kiértem a három csomaggal. Nagyjából 50 méteren múlt, hogy nem egy reptérhez közelebbi kerületből indultam, ami egyben 1,5x-es árat is jelentett papíron. Szerencsére meg tudtunk egyezni abban, hogy nem kell átsétálnom emiatt az út másik felére. Ennek ellenére is sajnos esélyes, hogy legközelebb más céggel megyek, mert az ember dumája, de főleg a szaga (vagy az autója szaga?) elég mély benyomást tett rám.
A reptéren rákérdeztem, hogy lehet-e intézni vészkijáratos helyet, mire mondta a hölgy, hogy mindkettő eleve oda van foglalva. Ami elég furcsa volt, mert hát oda nem igazán lehet foglalni, de gondoltam biztos gépet (meg típust) kellett cserélni, ezért a változás. Persze nem vészkijárathoz szólt, és Dohától sem oda fog... Bár nagyon gáz, hogy az utas jobban tudja, mint a személyzet (aki előtt még a monitor is ott van), hogy melyik hely hol van a gépen, de legközelebb nem fogom zavartatni magam. Mert utólag ezen helyek hiányában már nem igazán lehet változtatni. Aztán ferihegyi a váróban az ablakon kinézve az a kép fogadott, hogy sok zöld mellényes áll körül egy gépet, körülöttük meg egy rakás rendőrautó, tűzszerész autó, különleges beavatkozó autó (bármit is csináljon egy ilyen). Plusz a zöld mellényesek is csak úgy mehettek fel a gépre, hogy előtte fémkeresővel átvizsgálták őket az aszfalton. Viszont ez a repülő is a többi között parkolt, így valószínűleg nem bombafenyegetés lehetett. Megnyugtatónak mondjuk semmiképp sem volt nevezhető a helyzet. Aztán az egyik pultos csaj a váróban olyan hangerővel kezdett egy baráti telefonbeszélgetésbe, hogy egyedül is sokkal hangosabb volt, mint az összes vendég együtt, pedig voltunk már néhányan. És ekkor még nem is melegedett igazán bele... Végül a kolléganője szólt rá, hogy esetleg próbálja már meg kicsit halkabban. Mire mondta, hogy akkor inkább kimegy... sokat ez sem segített, mert így is tisztán lehetett érteni minden egyes szavát. Aztán mikor ketten távoztak, az összes többi vendég előtt hangosan megjegyezte, hogy "na, ezek jól bezabáltak".
A repülőút maga szerencsére teljesen unalmas volt. Sajnos 20 perc késéssel szálltunk fel, amiből végül csak 3-at sikerült lefaragni. És bár 17 perc késés nem tűnik jelentősnek, ez pont elég volt arra, hogy már csak lássam, ahogy elmegy a dohai városnéző csoport. Nélkülem. Pedig olyan jó terv volt... Most nagyjából egy órával korábban megy a pesti gép, mint régebben, így ha időben, 18:20-kor megérkezünk, akkor kis szerencsével pont el lehet(ne) csípni a 20:00 órás túrára a regisztráció 18:45-ös zárását. Próbáltam biztosra menni, ezért rendeltem egy hoszteszt is, aki kijött elém a géphez. Ez látszólag elég értelmetlen szolgáltatás, mert azért esélyes, hogy magamtól is betalálnék, de mégis van haszna, mert a biztonsági ellenőrzésen előreviszi az embert és nem kell végigállni az időnként nem túl rövid sort. Át is értünk gyorsan, és 18:53-ra ott álltunk medvés lámpánál, ami a terminál közepe. Na itt ő még pont meglátta az elfelé igyekvő túravezetőt. Jól utána futottunk, de azt mondta, hogy már le van adva a lista, nem tud hozzáírni senkit. Nem sokon múlt... Így meg lett egy laza 7 órám várni... Doha kicsivel jobb programnak tűnt... A nagy várakozásban ráadásul már két dolog is eszembe jutott, amit otthon hagytam... Az átalakítót a dohai konnektorhoz nem volt nehéz pótolni, viszont esélyes, hogy a koreai SIM kártyám is valahol Pécsen maradt. Ami annyira nem jó hír. De talán tudok majd egy újat igényelni Facebookon :)
És akkor egy kis unaloműző helyzetjelentés a váróból... Úgy tűnik nem csak én hagytam otthon az átalakítót, mert a kettővel mellettem ülő is néhány órája még egy késsel próbálta befeszegetni a konnektorba a nem belevaló dugót. De némi próbálkozás után feladta és most inkább horkol. Bár ezt egyre kevésbé hallani, mert beütött a csúcsszezon, és hirtelen tele lett az egész váró. A bal oldali szomszédom belépője egész hatásos volt, mert azt a problémát, hogy a kényelmesebb fotelba, vagy inkább egy kevésbé nagy székre, de asztalhoz üljön, úgy oldotta meg, hogy végighúzott a várón egy asztalt a fotelhez. A személyzet ezt szó nélkül, de komoly érdeklődéssel nézte végig, majd hozott egy új asztalt a hiányzó helyére. Nem izgulják túl... A srác meg letette a kaját az asztalra, amihez fél órája nem nyúlt, helyette Whatsapp-on üzenget. Persze minden üzenet érkezését hangos csippanás jelzi. Jobbra mellettem egy kínai lány, ő kihangosítva hallgatja a zenét a telefonjáról. Néha énekel is hozzá. Egész jó hangja van. Kicsit távolabb békében üldögél egy 60-as férfi. Ing, pulóver, öltönynadrág, és egy fröccsöntött kék flip-flop. A zokni nem a felsorolásból maradt ki. Miközben azt próbáltam megérteni, hogy hogy lehet mezítláb utazni egy repülőgépen, egy olyan böfögés úszik be jobbról, hogy azt hittem lelépett a kínai lány és új szomszédom van. De nem... úgy tűnik, hogy nem csak dalban erős. Hát ennyit innen... irány Tokió!
A reptéren rákérdeztem, hogy lehet-e intézni vészkijáratos helyet, mire mondta a hölgy, hogy mindkettő eleve oda van foglalva. Ami elég furcsa volt, mert hát oda nem igazán lehet foglalni, de gondoltam biztos gépet (meg típust) kellett cserélni, ezért a változás. Persze nem vészkijárathoz szólt, és Dohától sem oda fog... Bár nagyon gáz, hogy az utas jobban tudja, mint a személyzet (aki előtt még a monitor is ott van), hogy melyik hely hol van a gépen, de legközelebb nem fogom zavartatni magam. Mert utólag ezen helyek hiányában már nem igazán lehet változtatni. Aztán ferihegyi a váróban az ablakon kinézve az a kép fogadott, hogy sok zöld mellényes áll körül egy gépet, körülöttük meg egy rakás rendőrautó, tűzszerész autó, különleges beavatkozó autó (bármit is csináljon egy ilyen). Plusz a zöld mellényesek is csak úgy mehettek fel a gépre, hogy előtte fémkeresővel átvizsgálták őket az aszfalton. Viszont ez a repülő is a többi között parkolt, így valószínűleg nem bombafenyegetés lehetett. Megnyugtatónak mondjuk semmiképp sem volt nevezhető a helyzet. Aztán az egyik pultos csaj a váróban olyan hangerővel kezdett egy baráti telefonbeszélgetésbe, hogy egyedül is sokkal hangosabb volt, mint az összes vendég együtt, pedig voltunk már néhányan. És ekkor még nem is melegedett igazán bele... Végül a kolléganője szólt rá, hogy esetleg próbálja már meg kicsit halkabban. Mire mondta, hogy akkor inkább kimegy... sokat ez sem segített, mert így is tisztán lehetett érteni minden egyes szavát. Aztán mikor ketten távoztak, az összes többi vendég előtt hangosan megjegyezte, hogy "na, ezek jól bezabáltak".
A repülőút maga szerencsére teljesen unalmas volt. Sajnos 20 perc késéssel szálltunk fel, amiből végül csak 3-at sikerült lefaragni. És bár 17 perc késés nem tűnik jelentősnek, ez pont elég volt arra, hogy már csak lássam, ahogy elmegy a dohai városnéző csoport. Nélkülem. Pedig olyan jó terv volt... Most nagyjából egy órával korábban megy a pesti gép, mint régebben, így ha időben, 18:20-kor megérkezünk, akkor kis szerencsével pont el lehet(ne) csípni a 20:00 órás túrára a regisztráció 18:45-ös zárását. Próbáltam biztosra menni, ezért rendeltem egy hoszteszt is, aki kijött elém a géphez. Ez látszólag elég értelmetlen szolgáltatás, mert azért esélyes, hogy magamtól is betalálnék, de mégis van haszna, mert a biztonsági ellenőrzésen előreviszi az embert és nem kell végigállni az időnként nem túl rövid sort. Át is értünk gyorsan, és 18:53-ra ott álltunk medvés lámpánál, ami a terminál közepe. Na itt ő még pont meglátta az elfelé igyekvő túravezetőt. Jól utána futottunk, de azt mondta, hogy már le van adva a lista, nem tud hozzáírni senkit. Nem sokon múlt... Így meg lett egy laza 7 órám várni... Doha kicsivel jobb programnak tűnt... A nagy várakozásban ráadásul már két dolog is eszembe jutott, amit otthon hagytam... Az átalakítót a dohai konnektorhoz nem volt nehéz pótolni, viszont esélyes, hogy a koreai SIM kártyám is valahol Pécsen maradt. Ami annyira nem jó hír. De talán tudok majd egy újat igényelni Facebookon :)
És akkor egy kis unaloműző helyzetjelentés a váróból... Úgy tűnik nem csak én hagytam otthon az átalakítót, mert a kettővel mellettem ülő is néhány órája még egy késsel próbálta befeszegetni a konnektorba a nem belevaló dugót. De némi próbálkozás után feladta és most inkább horkol. Bár ezt egyre kevésbé hallani, mert beütött a csúcsszezon, és hirtelen tele lett az egész váró. A bal oldali szomszédom belépője egész hatásos volt, mert azt a problémát, hogy a kényelmesebb fotelba, vagy inkább egy kevésbé nagy székre, de asztalhoz üljön, úgy oldotta meg, hogy végighúzott a várón egy asztalt a fotelhez. A személyzet ezt szó nélkül, de komoly érdeklődéssel nézte végig, majd hozott egy új asztalt a hiányzó helyére. Nem izgulják túl... A srác meg letette a kaját az asztalra, amihez fél órája nem nyúlt, helyette Whatsapp-on üzenget. Persze minden üzenet érkezését hangos csippanás jelzi. Jobbra mellettem egy kínai lány, ő kihangosítva hallgatja a zenét a telefonjáról. Néha énekel is hozzá. Egész jó hangja van. Kicsit távolabb békében üldögél egy 60-as férfi. Ing, pulóver, öltönynadrág, és egy fröccsöntött kék flip-flop. A zokni nem a felsorolásból maradt ki. Miközben azt próbáltam megérteni, hogy hogy lehet mezítláb utazni egy repülőgépen, egy olyan böfögés úszik be jobbról, hogy azt hittem lelépett a kínai lány és új szomszédom van. De nem... úgy tűnik, hogy nem csak dalban erős. Hát ennyit innen... irány Tokió!
