Karácsony

A karácsony itt kicsit korábban is érkezik, meg egy kicsit mást is jelent. A minap az internetes rendelések és a messziről jött ajándékok mellett egy hivatalos tájékoztatás is várt minket a postaládában. Felújítás lesz az apartmanokban, linóleumot cserélnek az egyik szobában. Ezzel végülis nincs is semmi gond (bár túl sok baja mondjuk a mostaninak sincs), de mikor jönnek ezt csinálni? Na mikor? Hát 25-én és 26-án :)) Viccesek... főleg, hogy a 25-e még itt is munkaszüneti nap. De sebaj, majd ha szép lesz az új padló, akkor kapnak a mesterek egy-egy finom magyar szaloncukrot. Persze megkínálhatnánk őket halászlével is, ha lenne... De nem lesz. Állítólag itt is lehet pontyot kapni, de csak a legmenőbb helyeken, és ott is aranyárban. Azt mondják, hogy a gazdag terhes nők szokták csak enni, mert jót tesz a gyereknek... Ami viszont biztos, hogy mi eddig csak két helyen láttunk a városban, a folyóban és a campus közepén lévő szökőkútban. Fel is merült az ötlet, hogy este beetetek, aztán reggel szépen csendben kiülők valamelyik padra, de ezt végül elvetettük. Nézegettük az itteni halakat is a boltban, de rá kellett jönnünk, hogy teljesen fogalmatlanok vagyunk a témában :( Aztán ami szintén nincs, az a fenyőfa. Csak és kizárólag egészen apró, rendkívül ronda műfenyőket lehet beszerezni. Ezeket viszont simán ott tudtuk hagyni a boltban. Cserébe vettünk egy sor színes égőt, és a Melinda a kiküldött alapanyagok felhasználásával elkészítette a hagyományos karácsonyi sütinket, plusz a méteres kalács is kint figyel már az erkélyen. Talán még töltött káposzta is lesz, persze szigorúan tejföl nélkül...

Pedig egészen normális lányoknak tűntek...

Beugrottunk ma egy cukrászdába, hogy megkóstoljuk mit is tudnak a helyi mesterek. Választottunk 1-1 szelet tortát, mindezért 15000 Wont (3300 Ft) fizettünk. Ez első hallásra nem tűnik valami jó üzletnek, de ha azt is hozzátesszük, hogy éhesen mentünk be és mégis 25 percig ettük ezt a két szeletet, akkor azért már más fénytörésbe kerül a dolog. Pláne úgy, hogy finomak is voltak, és nem ennek ellenkezője miatt kellett majdnem fél órát rájuk szánni. Sajnos a képen nincs semmi egyéb amihez viszonyítani lehetne, de talán az egyik "szelet" tetején lévő full size Oreo keksz segíthet a méretek megsaccolásában. Bárhogy is nézzük, nem voltak ezek kicsik... a csokisba az egyéb alapanyagok mellett nagyjából 3-4 tábla jófajta csoki lehetett beledolgozva. Mondanom sem kell, hogy utána érdeklődés hiányában az ebéd el is maradt...

Mindezek mellett remekül is szórakoztunk, köszönhetően az előttünk helyet foglaló három, vásárlásban megfáradt koreai kislánynak. Úgy kezdődött, hogy valami brutál mennyiségű sütit és bambit sikerült összeválogatniuk egy kisebb vagyonért. Mintegy mellékszálként jegyzem csak meg, hogy ezzel kapcsolatban két dolog nem világos számomra. Egyrészt, hogy hogy a viharban van az, hogy mindegyik így is 50 kiló alatt van, másrészt meg az, hogy hol a fenében fér el bennük ennyi bármi!? De sokat nem volt idő ezen agyalni, mert megkapták a rendelést, körbeülték a tálcákat, majd jó koreai szokás szerint olyan fotózkodásba kezdtek, amit még az MTI riporterei is csak nehezen tudnának reprodukálni. Oké, mi is csináltunk vagy két fotót a sütikről, de ők ezen a délutánon segítettek megérteni, hogy miért is van szükség 128 GB-os háttértárra egy mobiltelefonban... Mindhárman csináltak képeket a sütikről külön-külön egyesével, majd kisebb csoportokba rendezve őket, végül pedig következett a totálkép. Aztán jött a pózolj sütivel rész, ahol szerencsére korlátot szabott a lehetséges kombinációk számának, hogy nekik is csak két kezük van. Mert így ugye egyszerre csak egy sütivel tudtak szelfizni, cserébe mindegyikkel készült külön-külön legalább 5-10 kép. Ezt egymás fotózása követte az asztalon lévő összes süti felhasználásával (természetesen szigorúan helycserés alapon, az összeállított kompozíció lehetőségeit maximálisan kihasználva), aztán egy másik asztalnál a cukrászda logója előtt az összes létező leosztásban. De ez még mindig nem volt elég. Az egyik lány még csak ekkor kapta elő a fényképezőgépét, mert ugye nem elég csak a telefonnal... Miután ezzel is körbefotóztak mindent, előkerült egy szelfi bot, amire gyorsan fel is pattintotta a legdurvább arc a kis kompakt kameráját, összepárosította a telefonnal, aztán már jöhettek is a fentről készülő botos szelfik. Mikor ezzel is végeztek, akkor egy újabb kategóriát nyitottak a mintha ennéd a süteményt, de tilos vele a szádhoz érni típusú fotókkal. De egy kicsit később olyan váratlan fordulat történt, amire talán senki sem számított a környéken... valamelyikük váratlanul levágta az egyik sütemény szélét, majd nem sokkal később az ízlelőbimbói is találkoztak ezzel a kompozícióból kiszakított kis darabkával! Ez egészen pontosan 17 és fél perccel azután történt, hogy leültek az asztalhoz. Nem túlzok, nem színezek, rajta volt a blokkon, hogy mikor fizettünk, tudtunk mihez viszonyítani... 17,5 perc... Persze ez csak a legtürelmetlenebb volt a három közül, a másik kettő még folytatta egy ideig, aztán természetesen a képek posztolása sem maradhatott el. 24 percnél jártunk, mikor a második is megette az első falatot. Persze értem én, hogy nem kell mindennek úgy nekiesni, mint tót a vadkörtének, meg az is világos, hogy amit nem fényképeztünk le és posztoltunk azt talán meg se ettük, de ez azért még a mi sokat edződött ingerküszöbünkkel is túlzásnak tűnt. Aki szerint meg az átlagos 20 perc teljesen rendben van, az a vendégem a kedvenc sütijére, de úgy 1200 másodpercig csak nézegetni lehet majd. Esetleg fotózni. De most komolyan... ha egy kicsit tovább várnak, akkor egy durvább nyári napon megromlik a tejszín a tetején mire hozzákezdenek. Pedig a pultnál még tényleg egészen normális lányoknak tűntek...

Telefon

Mivel elég sok mostanában a reklamáció, igyekszem összeszedni magam. Elsőként jöjjön annak a nem rövid története, hogy hogyan lett egy jó hónapja Sony helyett Samsung telefonom.

A dolog úgy kezdődött, hogy bent hagytam egy taxiban a mobilom. Ezt viszonylag hamar észre is vettem, de akkor már késő volt. Mert annak ellenére, hogy itt rengeteg a taxi, elég gyorsan pörögnek. És a pályaudvar előtt simán lement a várakozó 40-50 kocsi, mire pár perccel később észbe kaptam és visszamentem. De nem adtam fel :) Kitaláltam, hogy úgyis lehet követni a pozíciót Google Maps-en, megpróbálom utolérni valahogy, ha már nem hajlandó felvenni a sofőr, hiába csörgetjük. Az üldözést viszont két apró, de sajnos nem igazán elhanyagolható probléma nehezítette: az autó és a mobilinternet hiánya. De bíztam a free wifi-ben. Hamar kiderült, hogy teljesen feleslegesen... Mert bár szinte mindenhol van wifi, de előfizetés kell az összeshez. Például mobilinternet előfizetés mellé is adnak általában. Na de mivel nekem ilyenem se volt, maradt a lehetőség a napijegy vásárlásra. A KT (szolgáltató) weboldala szerint ezt nagyjából minden kisebb boltban (CU, 7-Eleven, GS25, Buy The Way, stb.) meg lehet venni. Hát nem... Bementem egy CU-ba, mondták, hogy opszojó, a 7-Elevenben szintén. Megpróbáltam még egy CU-t, persze nulla siker. Közben találtam egy KT boltot, na ott is mondták, hogy náluk aztán tuti nem. Jött egy GS25 (nem nyert), aztán egy újabb CU, ahol szintén értetlenül néztek rám. Pedig már a gépemen mutogattam a koreai weboldalt, ahová be akarom írni a kódot. De ez sem segített. Na itt már kezdtem feladni a dolgot, mikoris kifelé menet megláttam a kassza mellett a kis kártyákat... Azt hiszem egy picit morcosan adtam az ember kezébe, hogy akkor ezt lesz szíves. Egyébként nagyon jellemző itt, hogy ha kicsit ki kell mozdulniuk az embereknek a mindennapi megszokásokból meg a komfortzónájukból, akkor teljesen végük. És nem az van, hogy nem akarnak segíteni, mert nagyon is akarnak. Egyszerűen csak nem képesek valamiért... Aztán ezen a ponton majdnem vége is lett az estének, mert mondta az eladó, hogy ezt bizony kártyával nem lehet kifizetni, csak készpénzt tud elfogadni. 9900 Won volt a kártya, én pedig összesen 10 darab ezrest tudtam előkotorni a zsebemből... Na innen célba is vettem a metrót, mert hát kocsira már nem nagyon maradt :) És itt felcsillant a remény... 4 megállónyira, pontosan a metró kijáratánál állt a taxi. Jött is a metró, fel is pattantam és már hasítottunk is. Aztán még az utolsó megálló előtt gyorsan ellenőriztem a pozíciót, és azt láttam, hogy már kilométerekkel van odébb a telefon. Úgyhogy leültem az állomáson, és figyeltem, hogy merre jár. Egészen addig, amíg le nem merült... Nos igen, a happy end elmaradt sajnos. Pár napig még bíztam benne, hogy megkerülhet, mert hát ott van a lezárt képernyőn az e-mail címem, szóval csak rá kéne dugni egy töltőre és bekapcsolni. De nem, azóta sem.

Mit lehet tenni ilyenkor, kell egy új készülék meg egy új SIM. Igazából már erősen gondolkoztam is rajta, hogy vegyek telefont, de végül nem tettem. Sőt, olyan ötlet is volt, hogy megveszem otthon online, és megkérek valakit, hogy hozza ki nekem, ha már úgyis erre jár. Végül ezt szerencsére nem tettem meg, mert akkor jó eséllyel egy egy hetes telefont hagytam volna el :) Szóval maradt a helyi piac. Ami nem egyszerű, mert itt a telefon és a telefonszám téma valamiért kimondottan kényes. Nem ám bemegy az ember a Tescoba, aztán a műszaki osztályon bedob egy mobilt a kosárba, a pénztárnál meg leakaszt hozzá egy SIM kártyát... Hogyispersze. Éppen csak, hogy nemzetbiztonsági Zsé típusú átvilágítás nem kell hozzá. Úgyhogy ezt nem is erőltettem. Cserébe gondoltam, hogy azért nem lenne rossz legalább a számomat visszaszerezni, elvégre már legalább 3 embernek megadtam... mi meló lenne nekik mind elküldeni az újat. Szóval írtam Facebookon a szolgáltatónak (mert egyébként csak telefonos lehetőségek voltak, de abba koreai tudás nélkül belekezdeni is felesleges lett volna), hogy mi itt a szituáció, és nem-e lehetne-e... Ők meg mondták, hogy aggodalomra semmi ok, menjek be az első Olleh Plázába, és ott vegyek egy üres SIM kártyát, aztán írjam meg nekik a SIM kártya adatait. Őszintén szólva annyi esélyt sem láttam arra, hogy ezt sikerülhet elintézni, mint amennyi egy féllábú tengerésznek lenne egy másodosztályú seggberúgó versenyen. És megint csak nem azért mert nem akarják megoldani a dolgot, de ugye külföldi is, közös nyelv sincs, meg egyébként sem szoktak ilyet kérni... De csodák csodájára a Melinda hathatós segítségével úgy 40 perc kitartó szenvedés eredményeként sikerült megszereznünk az új kártyát. Már csak telefon kellett.

Csak a használt készülékek jöhettek szóba, de az internetes rendelés nem igen játszott, mert ugye arra senki nem tud itt válaszolni, hogy pl. az otthoni SIM kártya is működni fog-e vele. Aki meg esetleg válaszolt, az tuti azt mondta, hogy nem fog. Meg egy csomón ugye SIM lock van, egy másik csomóból ki sem lehet venni a kártyát, szóval vannak itt problémák. A Sony Shop-ban például nem tudták megmondani, hogy kártyafüggetlen-e az új telefon, amit árulnak, csak azt, hogy a KT és az SK kártyájával megy, az LG USIM-mel viszont nem (mondjuk ezt azóta sem értem). Úgyhogy nem maradt más, mint a próba. Az viszont csak élőben és használt telefonokon megy. Emlékeztem, hogy az E-mart-ban van egy emeletnyi telefon. De tényleg egy emeletnyi. Mondjuk úgy 4-5 kézilabda pályányi területen alig néhány bolt, jelentéktelen mennyiségű telefonnal. Odamentem és a szemükön láttam, hogy ez totál esélytelen... Hiába a csillió telefon, nem fognak ezek nekem itt semmit eladni. Úgyhogy első körben hagytam is a fenébe. Aztán visszamentem mégegyszer, hogy bizonyítsam a sejtésem... Kétség nélkül igazolódott be :) Szerencsére a belvárosban közben találtam egy boltot, ahol használt készülékek is voltak. A helyet pont olyannak kell elképzelni, mint a legtöbb hasonló boltot otthon... nem kis srác a pultban, 24 karátos trombitaréz lánc, tetkó, napszemcsi. A pult másik oldalán a nem helyi lakossághoz tartozó vásárló-, vagy inkább beszélgetőerő, akik természetesen azonnal tudni akartak mindent. Kaptam névjegykártyát, étterem ajánlót, ami csak kell. Messziről látszott, hogy itt mindenre lesz megoldás :) Sőt, igazából azon sem csodálkoztam volna, ha a saját telefonom is előkerül. De az sajnos nem volt ott, úgyhogy egy Samsung Galaxyra esett a választás. Ez a kettővel ezelőtti Galaxy, de simán ment a magyar kártyával is, meg még sem volt annyira Samsung, mint a többi :) Na mit gondoltok, lehetett bankkártyával fizetni? :) Nem volt mit tenni, másnap kicsit bizonytalankodva mentem vissza némi készpénzzel felvértezve. A bizonytalanság meg abból eredt, hogy biztos lesz valami hibája, vacak lesz az akku, két nap múlva le fogják tiltani, stb. De kellemes csalódás ért. Előző nap megbeszéltük, hogy 130e won (ami nagyjából 28e forint) lesz a telefon. Ugyan nem alkudtam semmit, mert hát eleve nem volt rossz az ár (bár állítólag akkor is kellett volna), de cserébe kaptam egy csomó extrát. Úgy kezdte, hogy leszedte a kijelzőt védő fóliát, és tett rá egy teljesen újat. Mondjuk annak sem volt semmi baja, ami addig volt rajta, de oké. Aztán elővett egy szatyrot, és kérdezte, hogy kell-e kábel? Kell. Töltő? Kell. Headset? Nem. Biztos? Biztos. Aztán tovább kotorászott, és előszedett egy plusz akkumulátort, ami már kérdés nélkül ment a szatyorba. Végül még egy külső akkutöltőt is hozzácsapott, hogy a második akkut is tudjam valamivel tölteni. És mindezt azért az árért, amit a telefonra mondott. Igaz a második akku tovább erősítette bennem a hitet, hogy akkor biztos lestrapált ami benne van, de nem. Úgyhogy azóta sem tudom, hogy hol az átverés :) 

Aztán mikor már végre megvolt a telefon is, akkor megírtam FB-on a szolgáltatónak a telefonszámot, az új SIM kártya számát, a telefon típusát meg az IMEI számát, ők meg visszaírtak, hogy kész, kapcsoljam ki meg be párszor, aztán enjoy. És tényleg :) Szóval így lett a Sonyból Samsung, ami azóta is szépen működik, és még a régi számom is megmaradt. Mondjuk ez a szolgáltató azért elég vicces, hogy mindezt FB-on simán el lehetett intézni, de ami még viccesebb, hogy gond nélkül le tudom kérdezni bárkinek az egyenlegét és a forgalmát is a weboldalukon. De mindegy, ezt személyesen vagy telefonon tuti nem sikerült volna elintézni, szóval most nem bántam az itteni lazaságot.