100 kg alatt a férfi csak karácsonyfadísz

Legalábbis otthon... Itt normálisnak számít, sőt. Nagyon el sem tudnak képzelni 100 kilónál nehezebb embert. Már a liftben is érdekes látni a táblán, hogy 15 személy, 1000 kg. És ha elvégezzük a matekot, akkor bizony nem az jön ki mint otthon a földszint meg a nyolcadik között.

Egy ember itt átlagosan 67 kg

És ez a 15 személyes szerkezet csak egy kicsivel nagyobb egy standard panelházi liftnél. Amin csak nevet az ember, egészen addig, amíg be nem szállnak mellé még 16-an... Persze ilyenkor azért megtörténik, hogy a lift már nem hajlandó semerre sem menni, főleg ha én is benne állok. Ami viszont ennél is meglepőbb, hogy néha meg simán nekiindul, akár 15-nél is több emberrel. Pedig lássuk be, erősen rontom az átlagot... Cserébe viszont mindenkinek ellátok a feje felett :)

Aztán a másik érdekesség (és kritikus pont is egyben), hogy legtöbb modern épületben, így a mi apartmanunk ablakánál is fel van szerelve az életmentő doboz. Ami abban az esetben lehet igen hasznos, ha esetleg tűz ütne ki, és a normál úton már nem lehetne lejutni a hatodikról.

Életmentő doboz az erkélyen

Az most csak egy mellékszál, hogy itt a hatodik az igazából ötödik, amit meg első emeletnek hívnak az nálunk a földszint. És akkor még nem is említettem az életkorokat, mert azt is máshogy számolják. Itt mindenki 1-2 évvel öregebb, mint otthon, szóval lehet, hogy nem véletlen, hogy egy 12 órás repülőút néha sokkal többnek tűnik... Születéskor mindenki 1-ről indul (az otthoni nulla helyett), ráadásul ha beköszönt az újév, akkor egyet még hozzá is kell adni a nyugati korhoz. Persze még az is bonyolítja a helyzetet, hogy melyik újévvel kalkulálunk ugye... Mindennek a leginkább szélsőséges formája az, amikor az év utolsó napján születik egy gyerek, és másnap ő itt már 2 évesnek számít :)

De visszatérve az eredeti témához... Ebben a ládában van egy heveder, egy zuhanásgátló meg egy hosszú kötél, amin szépen le lehet ereszkedni. Plusz a falra meg fel van fúrva egy brutál méretű, ablakon kihajtható kampó, amibe be lehet csatolni az egész cuccot.

Keresd a hibát

Ha valaki nem szúrta volna ki az előző képen, hogy mi is az én gondom (pláne így karácsony táján), annak egy közeli a szerkezet lelkéről. Azt hiszem alapszintű koreai tudás nélkül is ki lehet találni, hogy mit jelentenek a számok...

100 kg felett szívás...

Igen, igen, erre kérem az van ráírva, hogy a maximum terhelhetőség 100 kg... Ami nem sok, de legalább kevés. Ennyi pulyka, töltött káposzta és sütemény után szerintem még notebook nélkül is csisszes lenne. Amit viszont még sosem próbáltam ki, hogy átér-e egyáltalán az a heveder... Mert ezek után már abban sem vagyok biztos, és lehet, hogy teljesen lényegtelen, hogy mit is csinál egy ilyen ha túlterhelik.

Hogyan vásárolj online?

Koreában az online vásárlásra számos felület létezik... Főleg akkor, ha koreai az ember. Van egy mind felett álló, kimondottan nagy és olcsó piactér is, ahol az összes fontos dolgot meg lehet venni. Igen, főleg akkor, ha az ember koreai. Mert ahhoz, hogy itt valaki teljes jogú taggá válhasson, a koreai bankszámlaszám, telefonszám (amiket szintén nem egyszerű szerezni), személyi igazolvány, születési anyakönyvi kivonat mellett valószínűleg azt is megkérdezik, hogy mit ettél reggelire. És ha egy gyenge pillanatában elárulja az ember, hogy kakaós csigát (vagyis nem kimchit), akkor már bukta is az egészet, mert tuti nem is koreai. Mindezt persze csak hallomásból tudom azoktól a magyar hallgatóktól, akik itt voltak néhány félévet, és nekik is csak úgy sikerült áthidalni a problémát, hogy a koreai pajtásokon keresztül rendeltek. Szóval ezt nagyjából el is felejthetjük, külföldiek számára nem alternatíva.

Persze rendelhetnénk más országokból is, mert hát az Ebay nyilván elérhető innen is, de például fogalmam nincs, hogy hogy történik az országba postázott áruk vámkezelése. És azt hiszem nem is akarom megtudni, mert segítőkészség ide, segítőkészség oda, nem vagyok biztos abban, hogy ezt belátható időn belül és/vagy fájdalommentesen meg lehetne oldani. Meg ha még működne is valahogy a dolog, akkor sem biztos, hogy megérné rádobni pár hetet meg egy csomó szívességet. Úgyhogy ezt is nyugodtan kihúzhatjuk a listáról.

Maradt a másik nagyobb piactér, a Gmarket. Ez olyan extrákkal is rendelkezik, mint az angol nyelvű felület és PayPal-os fizetés. Mindezeknek megörülvén már el is kezdenénk önfeledten vásárolni, de ekkor válik csak az egész igazán viccessé. Merthogy ahhoz, hogy bármi érdemi műveletet végre tudjunk hajtani az oldalon, Internet Explorer szükséges. Semmilyen más böngésző nem támogatott, csak és kizárólag az Explorer. És ez nem az oldal, hanem az ország sajátja egyébként. Szóval az első lépés a gép újraindítása, és a Windows betöltése. Aztán már jöhet is a regisztráció. Mióta a PayPal is használható az oldalon, azóta igazából csak egy kényes dolog maradt ebben a folyamatban: a szállítási cím megadása. Természetesen az úgy nem működik, hogy mondjuk leírja nekem valaki egy e-mailben, hogy hol is lakunk, aztán azt én jól bekopizom a megfelelő mezőbe. Még véletlenül sem. Helyette koreai nyelvű kis lenyíló listákból kell kiválasztani vagy 5-6 különböző területi egységet, mint például, hogy város, kerület, körzet meg hasonlók. Ha szerencsénk van, akkor a rendszer elégedett a választásunkkal, de még ekkor is elképzelhető, hogy például egész más irányítószámot rendel a megadott címhez, mint amit mi szeretnénk. Első alkalommal valami nagyon apró dolgot vásároltunk, leginkább csak azért, hogy leteszteljük a címet. Szerencsére két nap múlva már bátran veregethettük meg a saját vállunkat. Persze ez nem mindig sikerül elsőre. A minap egy új fiókot csináltunk, és ott persze véletlenül (meg direkt) se tudtuk beállítani az előző címet. Csak valami egészen mást. Nos ez nem is jött be annyira a szállítónak, úgyhogy majd még el kell hoznom a cuccot egy másik épületből. De nézzük a jó oldalát... Legalább itt van a campuson és nem a város másik végébe kell elmenni érte :) De tegyük fel, hogy rendben megadtunk mindent és a teszt is sikeres volt. Innen kezdve egészen addig nem lesz ezzel gondunk, amíg át nem nevezik az utcát (ahogy azt otthon szokás), vagy egyszerűen meg nem változik az egyetem címe (ahogy az itt szokás). Szerencsére azért egy darabig még mindkét esetben működik a régi címzés is. A következő probléma a fizetés. Bár olyan, hogy utánvétel nem igazán létezik, ez szerencsére mégsem problémás, sőt. Az első vásárlás után a rendszer úgy elmentett mindent a PayPal-lal kapcsolatban, hogy azóta elég rányomni a Buy gombra és a következő képernyőn már a köszönjük a vásárlást feliratot lehet olvasni. Sehol egy megerősítés gomb, sehol egy jelszókérés, jóváhagyás, semmi. De inkább nem piszkálom, mert ez így most legalább működik. És ezzel lényegében meg is van minden beállítás, jöhet a vásárlás érdemi része.

Nyugalom, ez is tartogat kihívásokat :) Alapvetően három összetevő nehezíti a feladat végrehajtását. Az első, hogy ugyan a keretrendszernek van angol nyelvű verziója, sőt keresni is lehet angol kifejezéseket használva, de magukról a feltöltött és megvásárolható árucikkekről csak a legritkább esetben érhető el nem koreai leírás. Ha meg van, az egyben azt is jelenti, hogy minimum másfélszer, de jellemzően inkább kétszer annyiért kínálják a portékát. Néztünk például egy matracot, az egyik helyen 360.000 Won-ba került, a másikon, ahol angol nyelvű volt a leírás már 600.000 volt az ára. Az úgy 60.000 forint különbség. Valószínűleg ők is hallották valahol a dinnye 100, melone 120 klasszikust Kiss Ádámtól és azóta itt is meg kell fizetni a tolmácsot. Szóval bárhonnan is közelítünk, marad a koreai leírás. A probléma másik összetevője, hogy általában nem úgy töltenek fel egy terméket, hogy mondjuk Raspberry Pi 2 Model B 1GB. Vagyis de, így töltik fel, de ha rákattint az ember, akkor már világos, hogy nem lesz elég megnyomni a vásárlás gombot. Mert először is ki kell választani, hogy melyik terméket akarjuk megvenni. A Pi-t csak úgy magában, vagy a Pi-t hűtőbordákkal, a Pi-t házzal, vagy éppen a Pi-t hűtőbordákkal és házzal együtt. (De például egy matrac esetében is fel van töltve, hogy ilyen és olyan típusú matrac, ennyiért. Aztán ha rákattint az ember, akkor már ki lehet választani a különböző méreteket, vastagságokat, és természetesen mindegyikhez más ár tartozik. De attól még egy termék a rendszerben.) Ha ez megvan, akkor jöhetnek az opciók. A Raspberry-hez például öt sornyi opció volt, mindegyik lenyíló listában 3-5 elemmel. Lehet választani hozzá házat, memóriakártyát, kijelzőt, tápegységet, HDMI kábelt, stb. És ez továbbra is az eredeti termék oldalán. És persze értem én, hogy van ebben ráció, de leginkább akkor ha érti is az ember, hogy mit választ. Persze mondhatnánk, hogy Google Translate-et neki, de itt jön a probléma harmadik összetevője. A koreai weboldalak nagyon nagy százaléka olyan, hogy a szöveg nem jelölhető ki rajta, így természetesen átmásolni is lehetetlen a fordítóba. Ebből adódóan a weboldal azonnali fordítása sem érhető el. De akkor mégis honnan tudjuk, hogy mit veszünk? Én eddig két és fél járható utat találtam... A fél az, ha van egy koreaiul és angolul is beszélő ismerős, akit meg lehet kérni, hogy ugyan segítsen már vásárolni. Ez persze általában nem megoldás, mert egyrészt ha van is ilyen ismerős akkor az ő segítségét fontosabb ügyekre tartogatja az ember, másrészt így éjfél és egy óra között egyébként se hívnám át... Szóval az egyik járható út az oldal forrása. Ez jól működik a lenyíló listák esetében, csak meg kell találni a vonatkozó részeket a kódban. És onnan már simán ki is lehet másolni, a Google meg boldogan fordítja. Ellenben a leírás már macerásabb dolog, mert az jellemzően úgy van beillesztve, hogy a szöveg sehonnan sem másolható ki. Na ekkor jön a mókolás csúcsa, amikor fogja az ember az okostelefonját és az arra telepített Google fordítóval csinál egy képet a képernyőről, majd kijelöli a fotón a számára érdekes karaktereket és bízik abban, hogy a fordító fel is ismeri azokat. És pikk-pakk mehet is a cucc a kosárba :)

Ami viszont kimondottan jól működik az a szállítás. Már ha sikerült olyan címet megadnunk ugye, amit szerettünk volna. Elég sok dolgot rendeltünk már, és kivétel nélkül minden megérkezett a második munkanapon, ráadásul sok esetben ingyenes a fuvar. De ha fizetni is kell érte, akkor egy lapra szerelt szekrényt is elhoznak nagyjából 600-800 forintért. Hát így megy ez itt a világnak ezen a felén...

Különbségek

Újra Koreában, úgyhogy újra van blog is. Eddig mondjuk túl nagy érdekességek nem történtek a környéken, de gondoltam, hogy amíg ez megváltozik, addig kisebb érdekességekkel szolgálok.

Az első fotó a magyar (európai) és a koreai (ázsiai) ízlés közötti különbségeket igyekszik egymagában bemutatni. Mindezzel leginkább kreatív/grafikus ismerőseimnek szeretnék kedveskedni, bár gyanús, hogy a vizuális élmény komplexitása és a kép átütő ereje másokban is okozhat maradandó károsodást. Szóval csak óvatosan, saját felelősségre!

Ami szép, az szép... Mondjuk ez nem az, de akkor is.

És ez bizony egy teljesen komolyan gondolt naptárborító. Persze mondhatnánk, hogy jó, biztosan valami igénytelen hely adta ki, ahol 1000 Won se jut a marketingre, azért ilyen. De nem. Ezt a város egyik legmenőbb fogászati magánklinikája küldte. Márpedig ott annyi pénz állhatna halomban (ha nem kártyával fizetnének a páciensek), hogy az esős évszakban villával kellene forgatni, hogy ne rohadjon a kupac alja... Persze nem vitás, hogy otthon is születnek hasonló gyöngyszemek, csak ott leginkább akkor, amikor a főnök fia rászabadul a CorelDRAW!-ra vagy a Photoshop-ra, hogy megcsinálják okosba. De ez valahol mélyen azért mégis más. Azt hiszem részletesebb elemzésbe nem is bocsátkoznék, elég ránézni. Ha valaki mégis kedvet érez ahhoz, hogy megfejtse és másoknak is elmagyarázza, hogy mire is gondolhatott a művész, akkor csak bátran a kommentekkel. A legjobb megoldás díjaként pedig nem mást, mint egy csodálatos, művészi igényességgel készült asztali naptárat tudok felajánlani a 2016-os évre.

A második fotót bevásárlás közben csináltam. Mondjuk egy hasonló túra során még bőven lehetne vad dolgokat fotózni, de most koncentráljunk a hűtőszekrényekre. Merthogy ezek is különböznek az otthoni megoldásoktól. Ahol van ugye a rendes hűtő, meg van a mélyhűtő. De ezeken az LG csodákon van egy harmadik opció is.

Hűtőszekrény koreai módra

Sajnos itt nem tudom felajánlani, hogy a helyes megfejtőnek elviszem a kiválasztott hűtőt (Koreán kívül meg nem lehet ilyet kapni), úgyhogy inkább én árulom el, hogy a harmadik rész a kimcshi hűtésére van kitalálva. Mert itt az ugye alapvető élelmiszer, és nem mindegy, hogy hideg levegő befújásával, vagy állandó, direkt hűtéssel érjük el a megfelelő hőmérsékletet. Legalábbis annak, aki szereti... Persze úgy tanultam itt, hogy a kimcshit muszáj szeretni, de az a minimum, hogy minden esetben gondolkodás nélkül (és lehetőleg hiteles arccal) kell dicsérni a háziasszony kimcshijét. Én mondjuk sokkal nagyobb fantáziát látnék egy beépített borhűtő részben, de mindegy is... nem kérdeztek. Egyébként itt szinte minden családnak van külön hűtője a kimcshihez, ha nem is ilyen szép kombinált, de egy külön kis szerkezet biztosan. Aminek a hőmérséklet-ingadozás minimalizálása mellett más előnye is lehet. Például ha valakinek viszek haza kimcshit, ami a katari melegben indokolatlanul további erjedésnek indul és végül az éjszaka közepén felrobban Zoli a megajándékozott hűtőjében, akkor hajnali háromkor nem kell a tojásokról törölgetni a csípőset, meg szedegetni a sörökről a káposztacafatokat... Szóval praktikus ez, nem is kérdés :)

Tűzriadó

Kellemes vasárnap délután volt, az elfogyasztott csirkecombok csontjai még a tányérokon sorakoztak. Nyugalom, békesség, meg jóllakottság érzés. Na ebbe a már-már idilli állapotba visított bele a lakás belső hangszórójából a sziréna, meg egy vészhelyzetre figyelmeztető női hang: Tűz van, azonnal hagyják el az épületet! Ez nem gyakorlat! Persze az sem kizárt, hogy csak a heti lottószámokat sorolta, merthogy a szinte kizárólag külföldiek által lakott épületben szigorúan csak koreai nyelven szól a riadó. Persze a hangsúlyból azért már sejtettük, hogy ezek mégsem a nyerőszámok lesznek, meg azért a sziréna is nyomatékosított kicsit. Hát nem mondom, hogy rohanva, de azért összekaptuk magunkat és elindultunk lefelé.  Mikor leértünk, akkor azért már voltak ott páran, és azt figyelték, hogy valamelyik negyedik emeleti lakásból egészen halovány módon száll kifelé némi füst. Ekkor elég egyértelműnek tűnt, hogy nincs nagy baj, valószínűleg csak valaki odaégette az ünnepi curryt, a rendszer meg bejelzett. Mire ebbe megnyugodtunk, a kedvenc poribácsink már fent is volt a negyediken a kis zseblámpájával, hogy úrrá legyen a helyzeten. A lakók meg szépen lassan elkezdtek gyűlni a ház előtt. Érdekes volt, hogy ki mit mentett meg... Ami egyértelmű, hogy a telefon mindenkinek ott volt vagy a kezében vagy a zsebében. De ezen felül volt olyan, aki papagájt hozott, meg olyan is, aki notebookkal a kezében jött. Pár perc múlva a tűzoltóság is megjelent, ők két nagy piros autóval érkeztek. Nem volt vacakolás, azonnal el is kezdték összeszerelni a tömlőket, de végül azért belátták, hogy kicsit talán túlzás volt ennyire kapkodni. Persze inkább feleslegesen jöjjenek meg szereljenek... Úgyhogy szépen összecsomagoltak, adminisztráltak, aztán távoztak. A poribácsink meg minden angoltudását összeszedve jött közölni a jó hírt: "No problem! No problem!" Úgyhogy szerencsére senkinek sem esett baja, sőt talán már a papagáj is megnyugodott azóta.

Pécs - Budapest - Doha - Szöul - Daegu

Az a helyzet, hogy túl sok érdekes dolog nem történt eddig... Talán kezdenek kifogyni az újdonságok, talán túl sok a munka. De kezdésnek azért nyitnék egy alaposan megkésett élménybeszámolóval az utazással kapcsolatban. Mert egy bruttó 32-33 órás utazásba azért általában belefér ebből néhány kellemes, meg néhány kellemetlen fajta is. Sőt, igazából az első negatív történés már azelőtt elért, hogy elindultam volna. Merthogy a reptéri transzfer kapásból 35 perc késéssel érkezett, köszönhetően a két doktornéninek, akik azt hitték, hogy majd csak később indulnak. Hát nem... Ehhez képest Dunaújvárosban olyan nyugodtan kávézgattak, mint ha fél óra előnyben lettünk volna. Persze aggodalomra nem volt ok, így is bőven időben voltunk, csak hát így ugye fél órával tovább lehetett volna aludni...

Ferihegyen is jól alakult minden, egyáltalán nem volt sor a check-in ablakoknál, plusz a törzsutas kártyámnak köszönhetően gyakorlatilag mindent elintéztek. Mindkét gépre kaptam vészkijáratos helyet, a bőröndre rányomtak egy business class jelölést, hogy majd arra se nagyon kelljen várni a végén, adták a lounge meghívót, sőt mivel elég sokan vártak a biztonsági ellenőrzésre még egy Fast Track bélyegzőt is kaptam a jegyemre. Pikk-pakk bent is voltam, vettem gyorsan még két üveg bort, aztán teljes boldogságban majszoltam a Túró Rudikat a váróban. A gép pontosan indult, és Doháig nem is történt semmi extra. A fedélzeti internet mondjuk nem rossz dolog (legutóbb ezen a járaton még nem volt), lehet e-mailt írni meg chatelni. Másra mondjuk nem igazán használható, mivel 5 MB-ot adnak 2 USD-ért. Cserébe meglepően stabilan működik a műholdas hálózaton keresztül. Vannak nagyobb csomagok is, de arányaiban ott sem sokkal jobbak az árak, úgyhogy YouTube-ot nem nagyon kell nézni rajta.

Dohában aztán jött egy laza 6 órás várakozás... Gondoltam most a fizetős helyett a Silver várót próbálom ki. Ez sem volt rossz, de azért nem 6 órás ücsörgésre van kitalálva. Legközelebb esélyes, hogy inkább újra a másikat választom. Ráadásul mikor beléptem, akkor alig volt hely, meg is lepődtem kicsit. Aztán 3/4 óra múlva szinte kiürült az egész. Kijavítottam pár ZH-t, aztán betápláltam pár szendvicset, meg az eredményeket az ETR-be. A leginkább pozitív része viszont csak ez után jött az útnak. Mikor a kapunál leolvasták a beszállókártyám vonalkódját, akkor az nem a szokásos kis pittyenéssel jelezte, hogy minden oké, hanem egy szép nagyot csippant. Ők meg mondták, hogy sajnos meg kell változtatni a helyet, nem fogok a vészkijárat mellett ülni. Cserébe viszont tudnak adni egy folyosós helyet a bizniszen... Hát mit mondjak, nem kellett sokat győzködniük :)

A Qatarnál nem viccelnek a színvonallal. Éppen csak leültem, már jött is az ember, hogy mit kérek inni. Én meg mondtam, hogy köszi, semmit. Erre ő megkérdezte, hogy azért egy kis pezsgőt vagy narancslevet csak hozhat :) Közben felderítettem az ülés karfájára helyezett kis csomagot, amibe Armaniék pakolták be az utazáshoz nélkülözhetetlen dolgokat. Aztán jöttek azzal, hogy kérek-e pizsamát... Hát bevallom ezen meglepődtem annyira, hogy kapásból rávágtam, hogy nem, pedig nem is hülyeség a dolog. Aztán jött a négyfogásos vacsora... meg a turbulencia. Vicces volt, hogy mindenki csak nézte a kaját maga előtt, mert az egyik kezével a vizes poharat fogta, a másikkal meg a borosat/pezsgőset. Néhány bátor megpróbálkozott azzal, hogy gyorsan megissza (vagy legalább egy adott szint alá igya) a poharak tartalmát, de hamar rá kellett jönnünk, hogy a próbálkozásnak csak két lehetséges kimenetele lehet: vagy nem találjuk el a szánkat a pohárral (nagyon vicces egyébként, mert nem gondolná az ember, de tényleg nincs esély), vagy eltaláljuk, de akkor a vizessel tuti kiverjük legalább két fogunkat. Szerencsére néhány perc után már nem volt olyan durva a döcögés, úgyhogy gyorsan le is hajtottam mindent, hogy végre a kajára koncentrálhassak. Az étvágycsinálónak kínált rák annyira nem jött be, cserébe az előételnek választott füstölt lazacos tál extra volt. A főételnek megcélzott marhacsíkok nem voltak rosszak, de a desszertként tálalt csokis süti simán feledtette. Miután ezt mind sikerült elfogyasztani jöhetett pár óra szundikálás, ami azért fekvő helyzetben még nekem is összejött. Néha ugyan volt egy két rázósabb döccenő, de félálomban ezek sem  különösebben zavartak. Persze időben kellett kelni, nehogy lemaradjak a reggeliről :) Mondjuk 4 órával a vacsora után be kellett látnom, hogy egy rántotta és egy sajttál bőven elég egy újabb csokis süti elé :)

Aztán Szöulba megérkezve erősen gondolkoztam azon, hogy becsempésszek-e 4 üveg bort az országba, vagy jelentsem be és fizessek rá adót. Végül részben kíváncsiságból (hogy megnézzem hogy is megy a folyamat, és ha jön valaki vendégségbe, akkor annak el tudjam mondani miként lehet hivatalosan áthozni nekünk nagy mennyiségben villányi vörösbort a határon) beikszeltem, hogy van elvámolnivalóm. Most már belátom, hogy felesleges volt. Az ember simán elvette tőlem a papírt, ránézett, de nem fogta fel, hogy mi van megjelölve. Simán intett, hogy tovább. De ekkor már nem adtam fel, fizetni akartam :) Úgyhogy szóltam is neki, hogy lenne itt 4 üveg vörösbor... Merthogy a szabály szerint 1 üveg alkohol vihető be vámmentesen utasonként (elég hülye szabályozás, mert mindegy, hogy egy üveg sörről vagy egy üveg abszintról beszélünk). Na ő nem nagyon értette, hogy mit zaklatom holmi borokkal, de mutatta, hogy merre. Ott újra előadtam a dolgot, mire ott is visszakérdeztek, hogy bor? Mondom bor. De nem whisky? Nem... Oké, mutassam. Elővettem két üveget, nézegette, forgatta, majd megállapította, hogy nem whisky... Majd tanácstalanul megkérdezte újra, hogy bor? Na ekkor azért láttam a szemén, hogy hülyegyerek, máskor eszedbe ne jusson már ezzel idejönni... Aztán kivetette az adót, ami Koreában ha jól tudom akkor minden alkohol esetében 68%. Ami azért elég betyáros lássuk be... Na mindegy, legalább láttam a folyamatot, illetve láttam azt is, hogy mit tesznek az ember táskájára, amikor kiszúrják, hogy sok az üveg a bőröndjében. De azt hiszem, hogy elég egyértelmű volt, hogy ha ilyet nem talál az ember a táskáján, akkor felesleges bonyolítani a dolgokat.

Mindezek után már csak a Szöul - Daegu szakasz volt vissza. Sajnos az időben jónak tűnő KTX-et bőven lekéstem, de ez nem igazán bosszantott, mivel jegy sem volt már rá. A buszra bemondták, hogy kb 1 óra múlva indul a következő, és onnan számítva 4 óra múlva már Daeguban is van. Hát ez sem győzött meg... Maradt az esti belföldi járat, amire a jegy kevesebb, mint a vonat duplája, plusz 50 perc alatt megjárja az utat. Tényleg nagyon vicces kis járat, gyakorlatilag mire végigérnek a frissítőkkel, addigra már készülődünk a leszálláshoz. Szóval ez az opció tetszett a legjobban. Meg is kérdeztem az információnál, hogy hol van itt egy Korean Air iroda, hogy jegyet vehessek. Miután többen küldtek több különböző irányba, végül minden jel arra mutatott, hogy a belföldi check-in pulthoz kell menni. Ami jó tervnek tűnt, csak a pult másik oldalán nem állt senki. De jött az ötlet, hogy akkor megveszem interneten, mi baj történhet. Talán még olcsóbb is... Hát a problémák ott kezdődtek, hogy a Korean Air drágalátos honlapján nem sikerült megtalálni az angol nyelvet. Ami egyébként van, mert otthonról kapásból az jön be, de koreai hálózatokból a koreai az alapértelmezett... Amiről egyszerűen lehetetlen átjutni az angol verzióra. /* Cserébe meg volt olyan gyenge WiFi, hogy a VPN szóba se jöhetett. */ De eszembe jutott, hogy a mobilos verzió, mintha angolul jött volna nemrég... és tényleg. Na végignyomogattam amit akartam, beírtam a fizetési adatokat... és természetesen nem fogadta el a magyar bankkártyát. Na ekkor azért kezdtem kicsit befeszülni az országra... Közben már elkezdődött a check-in, de azokon kívül akik ezt végezték mások továbbra sem kerültek a pult másik oldalára. Mivel a busz már elment, vonatokra meg már egyáltalán nem volt jegy, beálltam becsekkolni egy túlsúlyos bőrönddel, cserébe legalább jegy nélkül. Miután sorra kerültem gyorsan vázoltam is, hogy mi is itt a szituáció, mire a hölgy kiugrott a pultból, elsétált velem egy másik pultig és kiállította a jegyem... Sőt, kártyával is simán lehetett fizetni. Aztán visszasétáltunk, megbeszéltük, hogy a 28 kiló nem is olyan sok (23 helyett), aztán kaptam egy frankó ablak melletti helyet. És én utólag be is látom, hogy ez egy elég kézenfekvő megoldás lehet a jegyvásárlásra, de akkor is már...

Az út jó volt, ráadásul új géppel is repültünk, plusz koreaiul kértem a sztyuárdesztől a frissítőt is. Igaz csak vizet, mert mást nem tudok a kínálatból :D Daeguban pedig már csak egy taxit kellett várni. De itt nem azért álltam 20 percet mert ezer ember várt szabad kocsira, hanem azért, mert egyszerűen nem volt taxi a reptéren! Aztán nagy ritkán jött 1-1, de tényleg eltelt legalább negyed óra, mire a 10. kocsi után végre sorra kerültem. De onnan már nyert ügyem volt, simán elnavigáltam koreaiul (meg mutogatva) az öreget :)

Viktor@Singapore

Ismét egy különkiadás, ezúttal Szingapúrról. Persze lesz majd koreai vonatkozás is, hogy azért mégse szakadjunk el teljesen az elvárt keretektől. Nos, röviden összefoglalva azt tudom mondani, hogy Szingapúr nem az a hely, ahová az ember egy hónap távollét után már vissza akarna menni... Ami biztos, hogy sok szépséget napközben nem lehet benne találni, de azért este hozza azt, amit egy hasonló nagyvárostól elvár az ember. Szóval pár napot (éjszakát) mindenképp érdemes rászánni, ha egyszer úgy alakul az élet, hogy arra jár az ember. De, hogy ne ilyen mit kell tudni Szingapúrról típusú írás legyen ebből, inkább maradok a szokott vonalon.

Az odaút kimondottan jó volt, Budapest és Doha között megvolt a vészkijárat, aztán Dohában egy laza 6 órás várakozás... Itt jópénzért bevállaltam az Oryx Lounget, ami kimondottan jó ötletnek bizonyult. Nagyjából 10e forintért olyan kényelmes fotelt kap az ember, hogy 4-5 óra üldögélés után se nagyon akar kimenni. Plusz a kaják is extrák. Bevallom, hogy mire Szingapúrba értem már kezdtem rosszul érezni magam a sok evéstől zabálástól, főleg, hogy a Qatar gépeken is hibátlan volt minden. Főleg az epres sajttorta... ami leginkább azért vicces, mert én ugye nem nagyon mozgok gyümölcs vonalon. De abból nagyon sokat tudtam volna vállalni :) Ezalatt a 4-5 óra alatt persze nem csak a húsokat és a sütiket tápláltam be, hanem annak is utánanéztem, hogy hogy jutok majd el a szállásra, melyik szolgáltatónál vegyek mobilnetet (mert anélkül ugye egy lépést sem) meg milyen passok vannak a tömegközlekedéshez. Úgyhogy a reptéren már simán ment minden, egyedül csak az viccelt meg, hogy a metróra jegyet adó automata nem fogadott el kártyát, ezért vissza kellett menni egy emeletet az ATM-hez. Pedig egyébként szinte mindenhol lehet kártyával fizetni, amit az is jól mutat, hogy összesen 10e forintnak megfelelő helyi dollárt vettem fel, és ebből még maradt is a végére. Pedig Szingapúr nem olcsó hely, egészen konkrétan a világ legdrágább városa. De leküzdöttem a készpénz parát, jött a metró. Elég gyorsan telt az út, ami annak volt köszönhető, hogy egy helyi lány remekül elszórakoztatta az utasokat... Szeretett volna leülni valaki mellé, de mikor valahol a mozdulatsor közepénél járt, elindult a szerelvény. Ennek köszönhetően tökéletes pontossággal ült bele a kiszemelt hely mellett ülő férfi ölébe... Nehéz lett volna eldönteni, hogy melyikük lepődött meg jobban, de mindketten olyan arcot vágtak, hogy azonnal kitört a röhögés. Még néhány megállóval később is elég volt csak ránézni valakire, és már mindketten szenvedtünk, hogy ne nevessünk túl hangosan :) Így végül kimondottan jó hangulatban érkeztem a Bugis megállóhoz, ami pár perc sétára volt a szállodámtól. Persze a pár perc akkor igaz, ha tudja az ember, hogy merre menjen... Sajnos itt a Google Maps nem mutatja a metró kijáratait, úgyhogy érzésre indultam neki. Első lépésként nulla perc alatt sétáltam bele a tipikus nagyvárosi csapdába, a plázába vezető metrókijáratba... Ez keleten különösen divatos, és két veszélye van: egyrészt igen macerás benne bőrönddel közlekedni (ráadásul hülyén is néz ki), másrészt szinte lehetetlen kitalálni belőlük az utcára, mert ugye még azt se tudni általában, hogy legalább az emelet jó-e... Ebben a konkrét esetben egy Taxi feliratú tábla mentett meg, mert azért azt sejtettem, hogy azok nagyjából az utcaszinten lesznek. Itt a GPS támogatásától már kellő önbizalommal felvértezve indultam a szálloda irányába. Csak Szingapúr nem olyan hely, amit bőröndös gyalogosokra terveztek. Mert vagy nincs járda, vagy olyan keskeny, hogy Pécsen is kevés lenne, illetve az sem kizárt, hogy le van zárva. Cserébe szinte mindenhol van tető a járda felett, hogy megvédje az embereket a tűző naptól vagy az éppen szakadó esőtől. Végül egy templomon és pár kisebb vendéglőn átvágva sikerült bejutni a hotelbe. Gyorsan elmentem még megnézni a konferencia helyszínét, hogy ne élesben kelljen majd keresgetni. Kb. 3 perc sétára volt egymástól a két szálloda, de köszönhetően az éppen zajló felújításoknak és az ehhez kapcsolódó lezárt utaknak és járdáknak, 2017 közepéig legalább 12 perc eljutni egyikből a másikba. Ez 30 óra utazás után pont elég is volt ahhoz, hogy máshová aznap már ne akarjak menni :)

Másnap viszont kezdődött a nézelődés. Első körben a legnagyobb durranásnak tűnő Marina Bay Sands Hotel környékét vettem célba, de igazából a mögötte lévő parkba jutottam el. Mondjuk akkora ez a szálloda, hogy annál sokkal közelebbről megnézni is nehéz lenne. Aki néz Forma1-et, annak biztosan ismerős.

Marina Bay Sands

De egyelőre térjünk vissza a parkba, ahonnan a kép is készült. Mert ekkor még úgy tudtam, hogy a szálloda tetejére csak a vendégek juthatnak fel. Szóval ebben a parkban laknak a szuperfák, amik bazi nagy napelemes mesterséges fák, éjszaka szépen kivilágítva.

Szuperfák nappal

Plusz van még itt két giga üvegház is, az egyik ha minden igaz, akkor világrekorder méretben. Talán pont az, ami az előző képen is van. Vagy a másik :) Nem igazán tudom, hogy min, de valamiért felbuzdultam annyira, hogy bemenjek ezekbe... Na ez több okból sem volt jó döntés. Egyrészt a kinti 32 fokkal szemben bent nagyjából 18 fok lehetett, ami nem annyira esett jól, másrészt nagyjából 5000 forint volt a beugró. És ezért mi volt bent? Na mi? Virágok...

Üvegházak óriáskerékkel

Az egyikben tulipán kiállítás volt. Hát mit mondjak, felejthetetlen élmény volt. Csak ajánlani tudom. Főleg azoknak, akik jártak már Hollandiában :)

Volt piros, sárga, rózsaszín...

...meg fehér is

A másikban egy esőerdő szerű téma volt berendezve, de ez is szigorúan 18 fokra hangolva. Cserébe nem volt egyszerű kijutni belőle, mert néhány lelkes turista ügyesebben fogta meg a látogatókat, mint a safety car a teljes mezőnyt a Forma1-ben.

Volt vízesés

Hegyoldal

És Legoból készült húsevő növények is...

Mikor végre sikerült kijutni, akkor komolyan elgondolkoztam azon, hogy visszatérítést kérek. Csak aztán az jutott eszembe, hogy ha megkérdezik, hogy jó, csak mondjam már el, hogy mire számítottam, akkor azért lehet zavarba jöttem volna. És igazából még most sem tudnám megmondani, hogy mi vett rá arra, hogy belépőt váltsak... De aztán már kint egy tábla egészen felvidított.

Persze egy sem keresztezte az utamat :(

Hogy mennyire drága Szingapúr, arra jó példa, hogy a belépőjegyek általában 23 és 29 szingapúri dollár között mozognak, ami kb. 4700 és 6000 forint közötti összeget jelent. De még ennél is durvább, hogy sikerült egy nem túl menőnek látszó helyen innom egy korsó (pint) sört 17,65 dollárért, azaz 3600 forintért... Mondjuk korrektül kihozták az itallapot, azon 15 dollár volt. Na erre jött még rá a szervizdíj és az adó (ha minden igaz). Mennyi lehet vajon mindez fent a Marina Bay Sands Hotel hajójában!?

Itt ittam életem legdrágább sörét

A sör végére arra jutottam, hogy nem túl izgi a város,  úgyhogy visszamentem kicsit pihenni, hogy este tehessek egy új próbát. Közben elsétáltam a parlament mellett, ahol elég komoly mennyiségű ember várakozott arra, hogy végső búcsút vehessen az ország első miniszterelnökétől. Érdekes volt látni a temetés napján is a várost, ahol a szakadó esőben százezrek álltak az út mellett és várták, hogy elvonuljon előttük a konvoj. Kicsit olyan volt, mintha a kedves vezetőt ünnepelnék egy egészen másik országban, csak itt önként mentek ki az emberek az utak mellé. Elég komoly különbség... Szingapúr lakosságának egyébként kb. 10%-a ment el a parlamentben felállított ravatalhoz, ahol volt, hogy 10 óra alatt lehetett sorra kerülni. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy sokak szerint a szingapúri média sem kicsit cenzúrázott, így lehet, hogy a számokat fenntartásokkal kell kezelni. Meg az is igaz, hogy a sikerhez vezető eszközök sem voltak mindig demokratikusak, sőt. De tény, hogy ha nem lett volna Lee Kuan Yew, akkor Szingapúr ma nem lenne az, ami. Az az ország, ahol a legkisebb a korrupció, legalacsonyabb a bűnözési mutató, az egyik legmagasabb a GDP, és állítólag tisztaságban is világelsők. Valószínűleg én sem is írnék róla, mert eszembe se jutott volna odamenni. De volt, és megteremtette a modern Szingapúrt. Azt a helyet, ahol például nem lehet rágót kapni, sőt ha valaki megpróbálja becsempészni az országba, az csak kicsivel kisebb bűn, mint ha drogot vinne. A metrón evés vagy ivás 100e forintba kerül, de szemetelésért is simán lehet ülni pár napot. Persze a bírság befizetése mellett. Tilos a dohányzás nyilvános helyeken (nem túl meglepő módon ezt be is tartják), nem szabad köpködni (Korea után ez komoly felüdülés), és az úton is csak a kijelölt helyen szokás átkelni. Más kérdés, hogy azért ez utóbbit teszteltem párszor, és egyszer sem vitt el a helyi TEK. Mondjuk azért volt egy pillanat, mikor megijedtem egy kicsit, mert a metrón a telefon nyomkodásából felnézve négy marcona rendőr állt előttem face to face, és mind engem nézett :) Szóval azért nem annyira meglepő, hogy rend és tisztaság van. Más kérdés, hogy talán pont a sok szabály miatt van az is, hogy jó-jó, de annyira azért nem is érdekes a hely.

Szerencsére viszont itt sem dőlt meg az az állítás, hogy éjszaka minden (nagy)város szép, mert egész más hangulata van az egésznek kivilágítva. Erről túl sokat mesélni nem lehet, de néhány kép talán segíthet. Sajnos fényképezőgép nem volt nálam, de talán ezek a mobilos képek is visszaadnak valamit a hangulatból.

70-80 éve itt még cölöpházak álltak

A DNS spirált formázó Helix híd és a MBS Hotel

A hotel előtti bevásárlóközpont

És a bevásárlóközpont előtti sétány

Végül pedig a sétány előtti kiülős partszakasz

Megint csak a hotel... Kicsit dominálja a belvárost...

Aztán egy másik napon visszamentem a Marina Bay Sands-hez, mert rájöttem, hogy fel is lehet menni a tetejére. Igaz csak egy nagyon kicsi része látogatható (a szokásos 5-6e forintos tarifáért), a maradék kizárólag a szálló vendégeinek van fenntartva. Mivel egy éjszaka nagyjából 100.000 forint környékén kezdődik, azokat a részeket simán kihagytam... Meg abban sem vagyok biztos, hogy egy ilyen alap szobához már jár a tetőn lévő medence használata is. Persze először meg kellett találni, hogy hogy lehet feljutni, úgyhogy a belső tereket is felderítettem.

Az 1-es torony lobbija

És az alsóbb szintek

Fentről a kilátás hozza azt, amit egy hasonló városban illik hozni, sőt, kimondottan extra, hogy nem csak üvegen át lehet kinézni és fényképezni. Mondjuk nem is értem, hogy hogy nem csapott még agyon senkit egy-egy leeső mobiltelefon vagy hasonló. És igazából itt térnék vissza a koreai vonatkozásra és a kulturális különbségekre. Egy nagyobb csoport ment fel előttem, és gyanúsan koreainak néztek ki. De hiába a kint töltött hónapok, még most sem sikerül mindig megkülönböztetnem a koreaiakat és a kínaiakat. De itt majdnem biztos voltam a dologban. Végül az a kevés kétségem is eloszlott, mikor a tetőre érve az egyik néni olyat fingott a tömeg közepén, hogy az még a Dumb és Dumber emlékezetes jelenetében is elfért volna. A csoport tagjai pedig boldogan veregették meg az asszonyság vállát, hogy na, ez már igen :) Ami egyébként meglepő volt, hogy mindezt nem a liftben eresztette el, hanem megvárta még felér a szabad levegőre... Na de vissza a kilátásra:

Az óriáskerék alatti útszakasz a Forma1-es pálya része

Kilátás nyugatra

Kilátás északra

Valamennyi látható a tetőn lévő hajó turisták elől elzárt részéből is

Ez pedig a látogatható rész

Üvegházak és szuperfák kivilágítva

És ha már erre jártam, akkor meglátogattam sötétben is a szuperfákat. Amiknek elvileg van valami külön műsorszámuk is, de tekintettel a volt miniszterelnök halálára és a nemzeti gyászra, az adott héten csak kék és fehér színekben voltak kivilágítva.

A nappali verzió a bejegyzés elején :)

Szintén

A főnök

Fehérben...

... és kékben

Ellátogattam még Sentosa-ra is, ami egy külön kis sziget délen, szórakozásra és kikapcsolódásra kialakítva. Vannak szép strandok (gondolom), meg egy csomó játék, bemutató, attrakció. Engem leginkább a szánkó nyári verziója érdekelt, ami rendesen kormányozható és kerekeken gurul, plusz a hozzá való pálya is aszfalttal van hó helyett borítva. Valami ilyesmi:

Nyári szánkópálya

Igaz elég sokat kellett sorban állni, de legalább az ki van találva, hogy aki az első menethez egyszer már kiállta a sort, a következő körökben már nem kell végigvárnia, egyből mehet a sor elejére. Az egyedüli probléma az vele, hogy van, hogy egyszerre 10-20 embert is kiengednek a pályára, és hát a legtöbben elég bátortalanul haladnak, folyton kerülgetni kell a mazsolákat :) Amivel még nem is lenne túl nagy baj, ha tudnák, hogy merre akarnak menni, és nagyjából egyenesen haladnának. De nem... Mennek keresztbe meg kasul, de olyan is volt, akinek sikerült megállni egy kanyar után. Szóval száguldozni nem lehetett, mert komplett családokat azért mégsem illik kilökni a pályáról. De azért így sem volt rossz móka.

És akkor a végére még néhány kép az esti Szingapúrról, hogy más megközelítésből is meg tudjam mutatni a MBS Hotelt és környékét.

Persze van azért még itt pár másik menő szálloda is

Mert hát olyanban sem lehet rossz lakni, ahonnan ilyesmi a kilátás

A sétahajózás és elég népszerű

Merlion - oroszlán fej, hal test

A nagy nacho helyzet

Marika néni kifőzdéje mellett a közelben működő Sub Chipotle nevű mexikói étterem nacho-ja sem elhanyagolható tényező itt a távoli keleten. Mondjuk vigyázni kell itt ezekkel, mert attól, hogy ki van írva, hogy mexikói étterem, néhol simán beletöltik a tortillába az édes rizst meg az ananászt... ami azért lássuk be, nem igazán lehet menő Mexikóban. Szerencsére a nevezett helyen hasonló merényleteket nem nagyon követnek el, cserébe nachost (ami szerintük egyébként csak nacho) egész jót csinálnak. Persze az igazi szépségét az adja a helynek, hogy nincs két olyan alkalom, hogy ugyanazok az összetevők kerülnének a tányérra. Pedig az esetek 90%-ban ugyanaz az ember szokta készíteni, akit a kollégái messziről is odahívnak, ha nacho helyzet van, plusz ez nem is egy túl bonyolult étel. Szóval nem egy McDonalds-ról van szó, ahol holnap is pont olyan lesz a sajtburger, mint tegnap volt, hanem egy kicsit rugalmasabb társaságról. Ha például elfogy a chili, akkor aznap marhasteak-es nacho van... nem esnek pánikba. Viszont egy hete már, hogy nacho helyett csak nagy opszojo van. Ma harmadszor mentem be érdeklődni, de semmi változás. Cserébe a ház specialistája végre részletesen elmondta, hogy mi is a nagy harci helyzet nacho ügyben... Úgyhogy most már legalább azt tudom, hogy megismernek... Mert a magyarázatból a nacho-n kívül ugye egyetlen szót sem értettem.

Észak és Dél, avagy a félsziget naposabb oldala

Karácsonyi ajándékként Szöulban nem csak templomokat és palotákat néztünk, hanem meglátogattuk Észak- és Dél-Korea határát is. Sőt, ha úgy vesszük, akkor Észak-Koreában is jártam :) Egy szervezett túra keretében - mert nyilván máshogy be sem lehet lépni a világ egyik legszigorúbban ellenőrzött katonai zónájába - néztünk meg egy csomó mindent, aminek az utolsó állomása a  Joint Security Area volt, ami a demilitarizált övezet központjának számít.

De sorrendben haladva, az első igazán érdekes állomás a 3-as számú alagút volt. Ez egy bányászat közben bekövetkezett véletlen navigációs hiba eredménye, és semmi esetre sem azért nyúlik be majdnem fél kilométerrel déli területre, mert az lett volna a terv, hogy ezen juttatnak majd át jelentős haderőt az északiak egy meglepetésszerű támadáshoz. Sajnos fotózni nem szabad, de a megadott adatok alapján egy 2 méter magas, 2 méter széles alagutat kell elképzelni. Ezen a becslések szerint 30.000 katona képes egy óra alatt átjutni. Mondjuk az is biztos, hogy a jelenlegi állapotában a magassága még csak nem is közelít a 2 méterhez, mert durván lehajolva is számos alkalommal tettem kárt a kötelezően viselendő sisakban. És hát azért 3-as számú, mert ezt fedezték fel harmadiknak, ami egyben azt is jelenti, hogy volt még pár (összesen négy) sikertelen kísérlete az északi vezetésnek. Ami mondjuk ennél sokkal érdekesebb, hogy jelenleg 20 körülire becsülik a lehetséges alagutak számát, szóval közel sem kizárt, hogy nem sikerült minden próbálkozást lefülelni. Ami bizonyos, hogy jelenleg a DMZ környékén már elég komoly technikával figyelik a föld alatti tevékenységeket is. Szerencsétlen vakondok is már csak lábujjhegyen mernek túrni a környéken...

Egy kilátót is meglátogattunk, ahonnan jól át lehetett obszerválni északra. Bár az idő szép volt, túl nagy izgalmakban nem volt részünk. Megtekintettük az ellenség megtévesztésére létrehozott propaganda falut, ami minden, csak nem megtévesztő... A -8 fokban állva nehéz például elhinni, hogy boldog családok laknak olyan épületekben, amikről hiányoznak az ablakok.

A katonáknak külön távcső van, ráadásul nekik az aprót sem kell dobálni

Egy kevésbé érdekes, de a helyzetre talán tökéletesen jellemző történetet is meséltek itt. Mindkét oldalon lengedezett az ország zászlaja, de egyszer csak délen úgy gondolták, hogy felállítanak egy rendes zászlórudat, amit végül nagyjából 100 méteresre sikerült megalkotni. Nyilván Észak-Korea ezt nem tűrhette, és fel is állította az akkor még a világ legmagasabbjának számító saját zászlórúdját, a maga 160 méterével. Hogy ez igazából mekkora, azt talán az érzékelteti a legjobban, hogy ennek a tetején a szél egy 270 kg-os lobogót lenget. Már amikor éppen van erre energiája...

Ugyan más szempontból, de a Dorasan vasútállomás szintén jellemző a két ország viszonyára. Ez egy modern, nemzetközi állomás, délen az utolsó.

Átlagosnak mégsem mondható, mivel használni szinte senki sem használja. Szöulból ugyan indulnak ide járatok, de a célja csak annyi, hogy turistákat hozzon ide, a semmi közepére. Nem hinném, hogy túl nagy forgalma lenne, mivel továbbmenni már csak szervezett formában lehet... Mindenesetre elég érdekes egy ilyen szépen felújított állomást teljesen üresen látni.

Sok csomagot itt még nem világítottak át...

...de a büfé azért nyitva van

Szerintem Pécs (meg nagyjából az összes magyar város) a fél karját odaadná egy ilyenért. Ez meg itt áll és vár, hátha egyszer megtörténik az egyesülés, és akkor már értelme is lesz az egésznek. Mondjuk azt már csak az idegenvezetőnk, Erzsi Angie mesélte el, hogy azért szántak ennek az állomásnak más szerepet is, mivel eléggé megnehezíti az ipar helyzetét, hogy csak hajóval lehet eljuttatni az árut Európába. Ami átlagban 1,5 hónap, plusz nem is túl kiszámítható a dolog. Vasúton két hét lenne, csak ugye van az a pár kilométer, amit át kellene hidalni egy lankás ösvénnyel Dél-Korea és Kína között. Amihez az infrastruktúra egyébként már teljes egészében adott (ha jól értettem), csak a politika támogatása hiányzik.

A nagy terv

Végül ezek után jutottunk el a JSA-be, ami a két ország határán fekszik, úgyhogy a rendszer nem túl meglepő módon elég szigorú. Előre felhívják a figyelmet arra, hogy nem szabad félreérthető mozdulatokat tenni, mutogatni, kiabálni, de van például dress code is. Mert ugye ha bármi olyat látnak és rögzítenek az északiak, ami szerintük kínos Dél-Koreára nézve, akkor azt felhasználják propaganda készítésére. Mondjuk megjegyezném, hogy ebben azért a déliek sincsenek nagyon lemaradva, a táborban eligazítás címszó alatt vetített filmből elég gyorsan képet kap az ember a műfaj sajátosságairól :) Ezt követően alá kell írni egy nyilatkozatot arról, hogy önszántunkból tartózkodunk a területen, és bár mindent megtesznek a biztonságunk érdekében, előfordulhat, hogy megsérülünk, de akár meg is halhatunk egy hirtelen kialakuló incidensben, és ezért semmilyen felelősséget nem vállalnak. Ezután a fogadó épületből kilépve talán 3-4 percig lehetett bámészkodni, aztán már mutatta is a csapatot kísérő amerikai katona az ujjával, hogy még egy percünk van és indulás tovább. De mindezt úgy, hogy közben még az övéről sem vette le a kezét.

A napos, északi oldal... A kék épületek közti betoncsík a határ

A JSA annyira a két ország határán van, hogy vannak kimondottan a két ország közötti tárgyalásokra kitalált épületek is (a kékek), ezeknek az egyik fele a határ déli részén, a másik viszont már az északin van. Bent a legnagyobb tárgyalóasztalt pontosan a határvonalra illesztették, így mindkét tárgyaló fél a saját országában tud leülni. És egyébként ez az az épület, amin belül a turisták átléphetik a határvonalat. Amit egyébként nem nagyon léphet át senki és semmi, kivéve a sas madár, amelyik folyamatosan ott köröz a környéken. Igaz hallottunk már olyan történetet is, hogy volt példa arra, hogy egy észak-koreai katona átszaladt a déli oldalra, megérintette az épületet, aztán visszaszaladt. És, hogy miért csinálta mindezt? Mert ő vesztett az aznapi kártyapartin... Persze nem kizárt, hogy urban legend az egész, mintahogy az sem, hogy tényleg megtörtént.

Bal láb Dél-, jobb láb Észak-Koreában

Az épületen belül  3 katona vigyázott ránk, és külön felhívták arra a figyelmünket, hogy az északi ajtó előtt álló mögé ne próbáljunk menni. Érdekesség az itt szolgáló dél-koreai katonákkal kapcsolatban, hogy csak pisztolyt hordanak (gondolom ennél több nem nagyon csúszik el egy demilitarizált övezetben), cserébe mindahányan fekete övesek Tae Kwon Do vagy Judo vonalon. Érdemes megnézni az alapállást is, ami szintén a Tae Kwon Do-ból ered.

A napszemüveg és az ökölbe szorított kéz kötelező elem

További szuperképességük, hogy rezzenéstelen arccal tűrik, hogy a sok turista fényképezkedjen velük. Nem tudom, hogy önként lehet-e jelentkezni erre a feladatra, vagy esetleg a déliek is szoktak kártyázni esténként...

Annak ellenére, hogy az egész napos programból maximum 10 percet tölthettünk itt el, kétségtelenül a túra legérdekesebb része volt ez. A fogadó helyiségből kilépve egyből hatványozottan lehetett érezni a feszültséget. Olyan csend van, hogy hallani a bőrkesztyű recsegő, nyikorgó hangját, mikor néha szorít egyet az öklén valamelyik katona. Pedig ott van vagy 20 ember... A katonák egyetlen szót sem szólnak, a turisták meg az épületből  kilépve azt hiszem egy kicsit meg vannak illetődve még az elején. Az északiak viszont most összesen csak egy katonát állítottak ki látható módon, azt is jó messzire. Persze ez nem jelenti azt, hogy egy csomó másik ne figyelt volna minket. Néha viszont az is előfordul, hogy többen lejönnek egészen a határt jelző betoncsíkig, és ilyenkor nagyjából fél méterre sorakozik fel egymással szemben a két oldal. De ahhoz, hogy ilyet lásson valaki már elég nagy szerencse kell. Mert ha bármi gond van, akkor a már befizetett túrát (ami ráadásul nem is olcsó) is simán megszakítják, és akkor meg semmit nem lát az ember. Szóval valahol a kettő közötti állapotot kell elkapni :)