Észak és Dél, avagy a félsziget naposabb oldala

Karácsonyi ajándékként Szöulban nem csak templomokat és palotákat néztünk, hanem meglátogattuk Észak- és Dél-Korea határát is. Sőt, ha úgy vesszük, akkor Észak-Koreában is jártam :) Egy szervezett túra keretében - mert nyilván máshogy be sem lehet lépni a világ egyik legszigorúbban ellenőrzött katonai zónájába - néztünk meg egy csomó mindent, aminek az utolsó állomása a  Joint Security Area volt, ami a demilitarizált övezet központjának számít.

De sorrendben haladva, az első igazán érdekes állomás a 3-as számú alagút volt. Ez egy bányászat közben bekövetkezett véletlen navigációs hiba eredménye, és semmi esetre sem azért nyúlik be majdnem fél kilométerrel déli területre, mert az lett volna a terv, hogy ezen juttatnak majd át jelentős haderőt az északiak egy meglepetésszerű támadáshoz. Sajnos fotózni nem szabad, de a megadott adatok alapján egy 2 méter magas, 2 méter széles alagutat kell elképzelni. Ezen a becslések szerint 30.000 katona képes egy óra alatt átjutni. Mondjuk az is biztos, hogy a jelenlegi állapotában a magassága még csak nem is közelít a 2 méterhez, mert durván lehajolva is számos alkalommal tettem kárt a kötelezően viselendő sisakban. És hát azért 3-as számú, mert ezt fedezték fel harmadiknak, ami egyben azt is jelenti, hogy volt még pár (összesen négy) sikertelen kísérlete az északi vezetésnek. Ami mondjuk ennél sokkal érdekesebb, hogy jelenleg 20 körülire becsülik a lehetséges alagutak számát, szóval közel sem kizárt, hogy nem sikerült minden próbálkozást lefülelni. Ami bizonyos, hogy jelenleg a DMZ környékén már elég komoly technikával figyelik a föld alatti tevékenységeket is. Szerencsétlen vakondok is már csak lábujjhegyen mernek túrni a környéken...

Egy kilátót is meglátogattunk, ahonnan jól át lehetett obszerválni északra. Bár az idő szép volt, túl nagy izgalmakban nem volt részünk. Megtekintettük az ellenség megtévesztésére létrehozott propaganda falut, ami minden, csak nem megtévesztő... A -8 fokban állva nehéz például elhinni, hogy boldog családok laknak olyan épületekben, amikről hiányoznak az ablakok.

A katonáknak külön távcső van, ráadásul nekik az aprót sem kell dobálni

Egy kevésbé érdekes, de a helyzetre talán tökéletesen jellemző történetet is meséltek itt. Mindkét oldalon lengedezett az ország zászlaja, de egyszer csak délen úgy gondolták, hogy felállítanak egy rendes zászlórudat, amit végül nagyjából 100 méteresre sikerült megalkotni. Nyilván Észak-Korea ezt nem tűrhette, és fel is állította az akkor még a világ legmagasabbjának számító saját zászlórúdját, a maga 160 méterével. Hogy ez igazából mekkora, azt talán az érzékelteti a legjobban, hogy ennek a tetején a szél egy 270 kg-os lobogót lenget. Már amikor éppen van erre energiája...

Ugyan más szempontból, de a Dorasan vasútállomás szintén jellemző a két ország viszonyára. Ez egy modern, nemzetközi állomás, délen az utolsó.

Átlagosnak mégsem mondható, mivel használni szinte senki sem használja. Szöulból ugyan indulnak ide járatok, de a célja csak annyi, hogy turistákat hozzon ide, a semmi közepére. Nem hinném, hogy túl nagy forgalma lenne, mivel továbbmenni már csak szervezett formában lehet... Mindenesetre elég érdekes egy ilyen szépen felújított állomást teljesen üresen látni.

Sok csomagot itt még nem világítottak át...

...de a büfé azért nyitva van

Szerintem Pécs (meg nagyjából az összes magyar város) a fél karját odaadná egy ilyenért. Ez meg itt áll és vár, hátha egyszer megtörténik az egyesülés, és akkor már értelme is lesz az egésznek. Mondjuk azt már csak az idegenvezetőnk, Erzsi Angie mesélte el, hogy azért szántak ennek az állomásnak más szerepet is, mivel eléggé megnehezíti az ipar helyzetét, hogy csak hajóval lehet eljuttatni az árut Európába. Ami átlagban 1,5 hónap, plusz nem is túl kiszámítható a dolog. Vasúton két hét lenne, csak ugye van az a pár kilométer, amit át kellene hidalni egy lankás ösvénnyel Dél-Korea és Kína között. Amihez az infrastruktúra egyébként már teljes egészében adott (ha jól értettem), csak a politika támogatása hiányzik.

A nagy terv

Végül ezek után jutottunk el a JSA-be, ami a két ország határán fekszik, úgyhogy a rendszer nem túl meglepő módon elég szigorú. Előre felhívják a figyelmet arra, hogy nem szabad félreérthető mozdulatokat tenni, mutogatni, kiabálni, de van például dress code is. Mert ugye ha bármi olyat látnak és rögzítenek az északiak, ami szerintük kínos Dél-Koreára nézve, akkor azt felhasználják propaganda készítésére. Mondjuk megjegyezném, hogy ebben azért a déliek sincsenek nagyon lemaradva, a táborban eligazítás címszó alatt vetített filmből elég gyorsan képet kap az ember a műfaj sajátosságairól :) Ezt követően alá kell írni egy nyilatkozatot arról, hogy önszántunkból tartózkodunk a területen, és bár mindent megtesznek a biztonságunk érdekében, előfordulhat, hogy megsérülünk, de akár meg is halhatunk egy hirtelen kialakuló incidensben, és ezért semmilyen felelősséget nem vállalnak. Ezután a fogadó épületből kilépve talán 3-4 percig lehetett bámészkodni, aztán már mutatta is a csapatot kísérő amerikai katona az ujjával, hogy még egy percünk van és indulás tovább. De mindezt úgy, hogy közben még az övéről sem vette le a kezét.

A napos, északi oldal... A kék épületek közti betoncsík a határ

A JSA annyira a két ország határán van, hogy vannak kimondottan a két ország közötti tárgyalásokra kitalált épületek is (a kékek), ezeknek az egyik fele a határ déli részén, a másik viszont már az északin van. Bent a legnagyobb tárgyalóasztalt pontosan a határvonalra illesztették, így mindkét tárgyaló fél a saját országában tud leülni. És egyébként ez az az épület, amin belül a turisták átléphetik a határvonalat. Amit egyébként nem nagyon léphet át senki és semmi, kivéve a sas madár, amelyik folyamatosan ott köröz a környéken. Igaz hallottunk már olyan történetet is, hogy volt példa arra, hogy egy észak-koreai katona átszaladt a déli oldalra, megérintette az épületet, aztán visszaszaladt. És, hogy miért csinálta mindezt? Mert ő vesztett az aznapi kártyapartin... Persze nem kizárt, hogy urban legend az egész, mintahogy az sem, hogy tényleg megtörtént.

Bal láb Dél-, jobb láb Észak-Koreában

Az épületen belül  3 katona vigyázott ránk, és külön felhívták arra a figyelmünket, hogy az északi ajtó előtt álló mögé ne próbáljunk menni. Érdekesség az itt szolgáló dél-koreai katonákkal kapcsolatban, hogy csak pisztolyt hordanak (gondolom ennél több nem nagyon csúszik el egy demilitarizált övezetben), cserébe mindahányan fekete övesek Tae Kwon Do vagy Judo vonalon. Érdemes megnézni az alapállást is, ami szintén a Tae Kwon Do-ból ered.

A napszemüveg és az ökölbe szorított kéz kötelező elem

További szuperképességük, hogy rezzenéstelen arccal tűrik, hogy a sok turista fényképezkedjen velük. Nem tudom, hogy önként lehet-e jelentkezni erre a feladatra, vagy esetleg a déliek is szoktak kártyázni esténként...

Annak ellenére, hogy az egész napos programból maximum 10 percet tölthettünk itt el, kétségtelenül a túra legérdekesebb része volt ez. A fogadó helyiségből kilépve egyből hatványozottan lehetett érezni a feszültséget. Olyan csend van, hogy hallani a bőrkesztyű recsegő, nyikorgó hangját, mikor néha szorít egyet az öklén valamelyik katona. Pedig ott van vagy 20 ember... A katonák egyetlen szót sem szólnak, a turisták meg az épületből  kilépve azt hiszem egy kicsit meg vannak illetődve még az elején. Az északiak viszont most összesen csak egy katonát állítottak ki látható módon, azt is jó messzire. Persze ez nem jelenti azt, hogy egy csomó másik ne figyelt volna minket. Néha viszont az is előfordul, hogy többen lejönnek egészen a határt jelző betoncsíkig, és ilyenkor nagyjából fél méterre sorakozik fel egymással szemben a két oldal. De ahhoz, hogy ilyet lásson valaki már elég nagy szerencse kell. Mert ha bármi gond van, akkor a már befizetett túrát (ami ráadásul nem is olcsó) is simán megszakítják, és akkor meg semmit nem lát az ember. Szóval valahol a kettő közötti állapotot kell elkapni :)