Busan

Nos a busani kirándulásunk során voltak jó, és kevésbé jó élményeink is. A "szállodánk" az utóbbi csoportjába tartozott, de olyan szinten, hogy bár két éjszakát fizettünk, a másodikat már itthon töltöttük. Ami biztos, hogy aki erre járna az ne a JJ Inn nevű hotelt keresse... A bookingon nagyon szépnek és jónak tűnik, ezért is esett rá a választás, de meggyőződésem, hogy a visszajelzések jelentős része kamu, ahogy a 8.8-as pontszám is erősen túlzó. Vagy csak minket nem szerettek... Az, hogy az ablak egy tűzfalra néz nem túl nagy baj, jó igényesen megoldották a kérdést egy provence-i látképpel. Az viszont már problémásabb, hogy ugyanennek az ablaknak a hangszigetelése maximum nulla, de ahhoz is inkább csak alulról konvergál. És ez főleg akkor probléma, ha építkeznek a környéken. És ezek olyanok, hogy nem esik ki a kezükből a kalapács 16:00-kor. Itt éjfélig dolgoztak. Aztán végre csend lett... egészen 00:15-ig, amíg valószínűleg a műszakváltás zajlott... Ehhez az élményhez járt még egy kicsi és kényelmetlen ágy, plusz két akkora párna, hogy annyi anyagból nagyjából 6-8 normál méretűt is ki lehetne hozni. A pontot az i-re viszont a fürdőszoba tette fel. Fürdőkádból én ilyen kicsit még képen sem láttam, de nagyjából mindenre ez volt jellemző. Egy átlagos párizsi motel fürdőszobája tágasnak nevezhető ehhez képest. És nem mehetek el szó nélkül a lefolyó víz elvezetésének forradalmi megoldása mellett sem. Merthogy a kádból és a mosdóból kifolyó vízet egy-egy csövön keresztül nemes egyszerűséggel egyenesen a fürdőszoba padlójára vezetik, hogy onnan a helyiség közepén kialakított lefolyón keresztül távozzon. Tiszta mázli, hogy csak a csap és a fürdőkád esetében alkalmazták ezt a leleményes megoldást a szennyvíz elvezetésére... Sajnos meglepetésünkben csak néhány fotót készítettünk itt.

Hogy hamar túlessünk a negatívumokon, jöjjön mindjárt a másik nagy csalódás, Dél-Korea legnagyobb akváriuma. Ami egyrészt nem túl nagy, másrészt drága, harmadrészt elég unalmas. A budapesti állatkertben például lényegesen jobbak az attrakciók. Itt volt például vidra etetés (megfogalmazni is nehéz lenne, milyen izgalmakat éltünk át), de a "Music Talking show with the Diver!" című mutatvány is hibátlanra sikerült. Bár gyanús, hogy nem mi voltunk a célközönség :) 

Végül vártunk vagy 40 percet a cápaetetésre. Mit mondjak... Vérszomj, tömény izgalom, elképesztő feszültség, életveszély... na az nem volt. Csak kövér és jóllakott állatok. De most már legalább mindenki tudja, hol szeret a cápa :)

De ezen kívül minden jó volt ám. Meglepő módon a tengerpartot kimondottan élveztem, főleg, hogy nem volt túl meleg, nem kellett belemenni a vízbe és nem volt tele emberekkel :) Van aki egyébként simán öltönyben ugrott le egy kicsit a homokba, más pedig utcazenéléssel próbálkozott. Melinda pedig már kicsit unta a fotózkodást :)

A fotózkodás egyébként is egy érdekes dolog itt. Ha megállítanak, hogy fotó-fotó, akkor három dolog történhet: 1. szeretnének megkérni, hogy fotózd le őket (ez a legkevésbé valószínű, talán még nem is fordult elő) 2. szeretnének egy közös fotót veled (ez már sokkal gyakoribb) 3. szeretnék felajánlani a segítségüket, hogy ne béna szelfivel próbálkozz. Így készült például az alábbi kép is. Közben persze a háttérben, az önkéntes fotós ismerősei közül legalább hárman szórakoztak nagyon jól rajtunk :)

De vissza a tengerpartra. Két híres partszakasz van, a Haeundae és Gwangalli beach. Előbbi szerintem szebb, de ami igen menő, hogy mindkettő mellett van kialakítva egy rekortán futó/sétáló pálya. A Gwangalli-nál biciklizni is lehet, sőt bringát is lehet kölcsönözni. Plusz egy csomó helyen vannak kitéve egyszerű edzőgépek is, amiket bárki használhat.

Szerencsére a szállodánk opcióként sem kínált reggelit, a part viszont ideális helyszín volt annak elfogyasztására (úgy délután egy óra magasságában). Alig vásároltunk valamit... Nem is Koreában lennénk egyébként ha senki sem jött volna oda közben beszélgetni kicsit.

Aztán voltunk még a halpiacon, amit nem érdemes kihagyni. Kóstolni csak keveset tudtunk, de amire rápróbáltunk, az hibátlan volt. Képek itt nem nagyon készültek, mert akkora volt a tömeg még késő délután is, hogy elővenni is esélytelen volt a fényképezőgépet. Cserébe a Busan Tower-nél egészen kevesen voltak, annak ellenére, hogy ez olcsó is volt meg jó is. Egyrészt szinte az egész várost lehet látni, másrészt a parkban egész komoly kiállítás is volt. Ezt megközelíteni egyébként a pályaudvar utáni második metrómegállótól érdemes, mert onnan mozgólépcső visz fel. Mi persze hátulról kerültünk, úgy egy kicsit masszívabb menet, de legalább a belváros sűrűjén keresztül vezet az út, ami pont olyan tömött, mint a halpiac. Néhány kép a toronyból:

Az pedig így néz ki amikor este 8 körül kiderül, hogy a reggeli maradékából nem mindent hagytunk a pályaudvaron a csomagmegőrzőben :)

A csomagmegőrző egyébként igen menő, a kisebb fajta (néhány normál hátizsáknak elegendő) 300 forint egy napra, a nagyobb pedig kábé egy ezres. És, hogy ne lehessen elhagyni vagy lemásolni a kulcsot, az egész rendszer ujjlenyomatos azonosítással működik. De erről nincs kép, mert olyan gyorsan sikerült kinyitni, hogy lemaradtam a teljes eseményről. Cserébe néhány kép a parkban lévő kiállításról.

Szóval Busan jó. Aki a környéken jár az ne hagyja ki. Maximum az akváriumot, de azt simán. Szöulból nagyjából egy óra repülővel vagy bő két és háromnegyed óra KTX-szel.

A csomagolás csimborasszója

Ha valaki azt hitte, hogy Európában egy túlcsomagolt világban élünk, akkor nagyot tévedett :) Lássunk néhány példát... Elsőként itt van a MarketO Real Brownie, ami mellesleg igencsak finom, szóval erősen ajánlott mindenkinek:

És nem, az a kettő a közepén az nem igazi. Vagyis képesek voltak négy nyamvadt sütit becsomagolni egy akkora dobozba, amiben 18-20 darab is simán elférne... Aztán hasonló módon kerül a fogyasztókhoz a Lotte Binch nevű csokis keksze is:

Bizony, bizony, 9 keksz és egy négyzetméter fólia került a dobozba. Pedig még a nem túl praktikus kör formából is elférne benne legalább 24... És végül nem lehet megfeledkezni arról sem, hogy bármikor le lehet ugrani a boltba egyetlen tojásért is, ami természetesen külön dobozba van csomagolva.

Fukuoka Hambageu

Hogy legyen egy kis gasztroblog is :) Szóval Melinda ma ide vitt ebédelni... Mit mondjak, hozzá lehetne szokni. A dolog lényege, hogy a nyers marhahúst egy forró vastálon szerválják, de ez csak arra elég, hogy az alja kicsit átsüljön. Ezért van egy előre brutál módon átforrósított korong is, amin az egyes falatokat mindenki annyira süti meg, amennyire szeretné. Persze hozzá mindenféle köret. Zseniális :) És aki nem elégszik meg a fotókkal, az ezzel a videóval egy kicsit úgy is érezheti magát mintha az itteni tévét nézné.

Aztán még kávéztunk is a Havana Express-ben, ami arról nevezetes, hogy állítólag válogatottan szép koreai fiúk állnak a pult mögött... Lehet, hogy ma helyettesítés volt? De úgy tűnik, hogy a kávé azért jólesett :)

Fúziós konyha

Az egész úgy kezdődött, hogy tegnap megláttunk két szép darabnak tűnő húst a Tesco-ban, gondoltuk felkockázzuk aztán lesz belőle valami pörköltféleség. A tálcán becsomagolva még mindkettő pont úgy nézett ki, mint a bal oldali. Aztán kinyitottuk, leemeltük az egyikről a 2 mm vastag fedőszeletet és kés vagy bármilyen vágóeszköz használata nélkül előállt a jobb oldali formátum...

De a magyar paprika megtette a magáét, ízre azért pörkölt lett :) És persze fel kellett avatni az új rizsfőzőt is, ami színben igencsak harmonizál a kék malac orrával. Eddig csak azért nem próbáltuk ki, mert egy deka rizs nem volt itthon. De ma az egyik kedves eladó nagyon ajánlgatta az egyik fajtát (vagy csak arra próbálta felhívni a figyelmünket, hogy ez botrányos, bármit, csak ezt ne vegyük), így ez az akadály is elhárult. Mindehhez bontottunk még egy, az informatikában is jól csengő, Palo Alto nevű borászatból származó, ámde chilei vörösbort is, hogy tovább gyarapodjanak az érintett nemzetek.

A végeredmény hibátlan lett. A teljes képzavarhoz már csak egy pár pálcika, meg némi Coca-Cola kellett. Hát nem mondom, hogy pont olyan, mint az otthoni. Valahová talán a Zero és a normál közé lehetne elhelyezni, szóval nem fogok rászokni.

Az ördög nem a részletekben rejlik

Legalábbis nagyon remélem, hogy itt nem. Tegnap elmentünk vásárolni pár apróságot... vízforralót, vasalót, rizsfőzőt. Célirányosan mentünk egy adott boltba, mert azt mondták, hogy ott érdemes. Ahogy beléptünk, azonnal a nyomunkba szegődött egy kedves eladó, de olyan szinten, hogy másfél méternél nagyobb távolságra sosem került tőlünk amíg az üzletben tartózkodtunk. Obama és a testőrei között sincs ilyen intim viszony... Szóval jött lelkesen. Hogy minek, azt nem tudni, mert közös nyelv hiányában segíteni persze a dobozok cipelésén kívül semmiben sem tudott. De legalább nevetett velünk a hülyeségeinken. És végül akkor mi alapján választottunk a csillió típus közül? Belőttünk egy kb árkategóriát és ezen belül a vízforralót találomra, a vasalót azért mert akciós volt, a rizsfőzőt pedig azért mert rózsaszín és cuki. Igen, az utóbbi nem az én döntésem volt, cserébe én vihettem végig a campuson :) De hasonlóan komoly volt a kiválasztási folyamat a bankkártyák esetében is. A kisasszony rámutatott egyre a sok közül és azt mondta, hogy ezt ajánlja. A Melinda meg bólogatott, majd 3 perc múlva ott volt előttünk az asztalon. Aztán kitaláltuk, hogy nekem is kellene. Ő meg rámutatott egy másikra, hogy legyen különböző, mert mindegyikkel más kedvezmények érhetők el, és szerinte ez lenne a legjobb. Oké. És már nyomta is a gép. Szóval van két bankkártyánk. A kondíciókról ugyanúgy fogalmunk sincs, mint arról, hogy melyikkel hol és milyen kedvezményeket kaphatunk. Lehet vele fizetni meg pénzt felvenni. Más ne érdekeljen :) De arról sem kellett sokat megtudnunk, hogy hány wattos a vízforraló, mennyi garancia van a vasalóra (bármire), vagy, hogy egy kicsit drágább rizsfőző vajon gyorsabban, jobb rizst készítene-e. Nem veszünk el a részletekben. És persze van akinek ez nem is fontos, de én nem tudom, hogy valaha képes lehetek-e megszokni mindezt. Mármint azt, hogy ha egy ismeretlen azt mondja nekem, hogy ez jó, ezt válaszd, akkor én azt minden további nélkül el is higgyem. Annak ellenére, hogy teszi ezt meggyőződéssel és a legjobb szándékkal. Mert egyrészt nem biztos, hogy jól gondolja, hogy nekem mi a legjobb, másrészt tudhatja rosszul is a dolgokat (lásd a telefon és a SIM kártya esetét). Otthon ez egyszerű... Kitalálom, hogy mit szeretnék, elcseszek egy csomó időt azzal, hogy minden szempontból körüljárom a kérdést, végül pedig az esetek nagy többségében a lehető legjobban választok. Hát itt megspórolnak nekem egy csomó időt :)

Koreai nyelvlecke kezdőknek: opszojó

Az elmúlt alkalmak tapasztalatai alapján világos volt, hogy szükségem lesz egy helyi telefonszámra, különben igencsak drágán fogunk tudni egymással kommunikálni. Persze azt gondolná az ember, hogy ez nem téma, a Samsung hazájában bemegyünk az első boltba és veszünk egy feltöltőkártyás megoldást és ezzel minden el is van intézve. Hát nem, ez itt nem így megy :) Mert ők nem nagyon adnak el külföldinek SIM kártyát. Talán még a helyiknek sem. Vegyél szépen telefont, és akkor majd ahhoz adnak kártyát is. Persze nem a turistáknak, hanem csak azoknak akik regisztrált alienek. De úgy tűnt, hogy a legutóbbi látogatásunk óta felismerték ezt a piaci rést, mert még otthon rátaláltam az EG SIM Card-ra, ami kimondottan turistáknak szól, van angol nyelvű app hozzá, feltöltőkártyás rendszerben működik, plusz mobilnetre is elő lehet fizetni teljesen elfogadható áron. Ideális megoldásnak tűnt. Ki is néztem, hogy Szöulban a reptéren lehet ilyet venni, ami tökéletes, hiszen ott úgyis várnom kell a belföldi csatlakozásra pár órát. Némi segítséggel a reptér végében megtaláltam a boltot is, ahol viszont elkövettem egy hatalmas hibát... A kezemben lévő telefonra mutattam, és mondtam, hogy ehhez szeretnék egy EG SIM-et. És itt már bele is kezdett a srác a szokásos szövegbe, hogy nem, nem, ezek a kártyák Sony telefonban nem működnek, mert az nem koreai. Menjek át a KT-hez, és ott vegyek egy Samsungot vagy egy LG-t és akkor ott majd adnak hozzá kártyát is és majd minden kerek lesz. Hát persze... Legalább 10 percen keresztül próbáltuk meggyőzni egymást, de nem igazán jártunk sikerrel, mert szerinte a Sony az opszojó. Végül cselhez folyamodtam: zsebre tettem a telefonomat és mondtam, hogy Samsunghoz lesz. Nem vagyok benne biztos, hogy hitt nekem, de végül azért csak kötöttünk üzletet :) A váróban persze azonnal kártya ki, kártya be, és láss csodát nem működött. Opszojó volt a javából :) De nem estem kétségbe, helyette inkább olyat tettem, amit csak nagyon ritkán... elolvastam a hozzá kapott írást. És kiderült, hogy ez nem ám úgy megy, hogy megveszed aztán használod, hanem előbb regisztrálni kell. A folyamat elég érdekes, mert egy online form kitöltése után egy az útlevélről készített fotót is fel kell tölteni, hogy ellenőrizni tudják (szigorúan csak munkaidőben), hogy tényleg külföldi vagy-e. Mert ez a helyieknek nem jár ám. De sikeresen végigküzdöttem magam a rendszeren, aztán már csak várni kellett egy kicsit és már működött is minden. Szóval ha bárki jön látogatóba, akkor ez egy nagyon jó megoldás és bizonyítottan nem csak koreai telefonokkal működik :) Ennek örömére ha valaki feltétlenül fel szeretne hívni, akkor ne a magyar számommal próbálkozzon mert az most opszojó. És akkor azt hiszem mindenki meg is tanulta, hogy mit is jelent ez a szó :) Annyit kell még tudni hozzá, hogy amikor ezt mondja az ember, akkor a nyomaték kedvéért maga előtt keresztbe kell tennie a két kezét, hogy az egy jó nagy X-et formázzon. Legalábbis itt így csinálják :)

Bankkártya

Ezzel kezdem, mert még most is nehezen dolgozom fel a különbségeket :) Március 6-án rendeltem az egyik hazai banktól egy kártyát, amivel be lehet hatolni a reptereken a jófajta várókba. Gondoltam ha már kétszer kell átszállni, akkor jól fog az jönni. Persze ez a kártya mind a mai napig nem érkezett meg... De nem is ez a lényeg. Itt tegnap bementünk a campuson lévő bankfiókba ezt-azt intézni a Melinda számlájával kapcsolatban. Például igényelni egy bankkártyát... mert amíg nem volt Alien Registration Card-ja, addig csak olyan kártyát kaphatott amivel pénzt ugyan vehet fel, de fizetni nem lehet vele. Szóval bementünk, leültünk. Egy akkora fiókot kell elképzelni, ahol nagyjából 4 munkahely fér el, nem több az egész 40 négyzetméternél. Melinda elmondta, hogy mit szeretne, kiválasztotta a kártyát (ami szintén egy érdekes folyamat volt), én meg azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon ez most dombornyomott kártya lesz-e, mert azért mégiscsak az lenne a jobb. Na sokat nem tudtam agyalni a dolgon, mert nagyjából 3 perc múlva tette le elénk a hölgy a névre szóló, dombornyomott VISA kártyát és megkérdezte, hogy segíthet-e még valamiben. Miközben nem nagyon jutottam szóhoz, kiderült, hogy egy számlához két kártyát lehet igényelni, úgyhogy naná, hogy segíthetett, mindjárt csináltattunk is nekem egy MasterCard-ot újabb 3 perc alatt :))

Mert nekem még nem volt :)

Mivel elég sokan érdeklődtetek arról, hogy milyen itt és mik történnek, arra jutottam, hogy ez lesz a legegyszerűbb útja annak, hogy az érdekesebb történéseket mindenkivel megoszthassam. Gondoltam időrendben kezdek neki, de annyi minden történ már pár nap alatt is, hogy ha ragaszkodnék ehhez, akkor valószínűleg sosem lett volna semmi az egészből. Szóval egyelőre csapongva, aztán majd talán logikus sorrendet öltve jönnek az írások arról, hogy mi is történik itt. Előre szólok, hogy a társbloghoz hasonlóan a cukiságfaktor itt kevésbé lesz jelentős, ellentétben előkerülhetnek olyan dolgok, amik témájukból adódóan oda soha nem férnének be...