Marika néni kifőzdéje

Mikor tavasszal töltöttem itt 5-6 hetet, akkor elég rendesen rá voltunk csúszva az egyik közeli kis kifőzdének a csirkéjére. Na jó, leginkább én... Kisebb darabok, bepanírozva és kisütve. Persze ez nem nagy dolog, de Marika néni és Józsi bácsi (mivel a bemutatkozásig sosem jutottunk, végül így kereszteltük el őket) kivételesen jól csinálták ezt. Plusz roppant nagy előnyük volt, hogy a nagy átlaghoz képest nem is olyan rossz/édes szószt nem öntötték rá a csirkére, hanem külön adták egy kis dobozban. És hát tényleg olyan távolságra volt a hely a lakástól, hogy az ablakból egy gyakorlott koreai simán el is köpött volna odáig. Szóval minden szép volt és jó...

A régi hely egy archív felvételen...

De amikor megérkeztem a nyár végén, szörnyű dolog fogadott. Zárva volt az étkezde... Sőt, mind a 15 négyzetméteren folyt az építkezés. Az utolsó reményem már csak az maradt, hogy felújítanak. De végül ez is szertefoszlott, mikor egy egészen más étterem (bár túlzás ezekre a helyekre ezt a szót használni) nyitott meg. Nehéz idők voltak... De a héten nem várt fordulat történt. Busanból hazafelé nem igazán sikerült elmagyaráznom a taxisnak, hogy merre van az arra, úgyhogy elő kellett húzni az utolsó lehetőségként mindig bevethető 여기 괜찮아요 (szabad fordításban: itt tegyél ki) formulát. Mindez nagyjából 5 perc sétát jelentett. Nem voltam tőle boldog, mert legalább 15 kilót cipeltem totál fáradtan egy végigmászkált nap után. De az egyik kereszteződésben egyszer csak megláttam Józsi bácsit, ahogy az egyik éttermet nézegeti az utcában. De először fel sem fogtam. Aztán visszafordultam, hogy akkor most csak ide hallucináltam az öreget, vagy tényleg láttam? És még mindig ott volt. Na ekkor láttam meg az ismerős kínálatot, és Marika nénit is.

Az ismerős kínálat. Az volt a jó a régi helyen, hogy az activity helyett csak
rá kellett mutatni a kép jobb felső sarkában látható számok közül
valamelyikre, és már készült is a csirke a megfelelő adagban

Utóbbit egyébként nem biztos, hogy megismertem volna, de szerencsére Józsi bácsi még a koreaiak között is elég jellegzetes arc. Persze még így sem voltam 100%-ig biztos a dologban, meg talán nem is akartam elhinni, hogy a régi helytől 100 méterre újra megtaláltam az egyik kedvenc, már-már elveszettnek hitt street-food árusomat. Viszont megállni és visszamenni akkor már nem volt erőm. Cserébe ma elsétáltam az új címre, és azt hiszem, hogy nem csak én ismertem meg a tulajokat, hanem Marika néni is felismert engem :) Legalábbis erre következtettem a széles mosolyból, meg abból, hogy nagyjából azt is tudta, hogy mit fogok rendelni. Plusz azonnal kerített nekem egy széket is, hogy mégse az utcán várakozzak, amíg elkészül a csomag, majd fénysebességgel távozott a konyha irányába.

Az új, high-end étterem Marika nénivel az előtérben

És szerencsére talán a csirke is van olyan jó, mint régen (és persze az sincs kizárva, hogy holnap még jobb is lesz). Cserébe már 5000 won a legkisebb adag, igaz, hogy már nem csak szószt adnak hozzá, hanem savanyúságot is. Plusz jóval több a hús, meg édes burgonyával sem foglalják feleslegesen a helyet a dobozban. Szóval öröm van, boldogság meg csirke :)

Délutáni buszozás (Közlekedés 3.)

A helyi közlekedéssel kapcsolatos dolgokat már megénekeltem párszor, de van egy olyan gyanúm, hogy később is esik majd még róla szó, mert a téma kimeríthetetlennek tűnik. A későn jövők az alapokkal itt ismerkedhetnek, a buszozással kapcsolatos tudnivalókról pedig itt lehet bővebben olvasni. És akkor erről a pontról lépnénk is most tovább... merthogy mostanság elég sintér sofőröket sikerül kifognom. Alapjáraton sem finomkodnak, de van, hogy valamiért elkapja őket az ideg, és akkor elkezdődik a maradj talpon vetélkedő. Legutóbb le volt zárva az 503-as útvonalának egy része, amit valószínűleg személyes sértésnek vett a buszvezető bácsi, és a padlógáz-satufék váltott technikájával tette meg a táv egy jelentős részét. A problémát meg leginkább az jelentette, hogy a forgalom miatt nagyjából 10 méterenként álltunk meg, és már kezdődött is minden elölről. Szorította is mindenki a vasat két kézzel... Szerencsére nagy volt a tömeg, így csak néha borult fel egy-két gyengébb nyugdíjas, vagy lazázó fiatal. Pár nappal később viszont egy itteni mércével normál buszozás végén nekem sikerült mosolyt és elismerést (bár lehet, hogy inkább csalódás volt) csalni egy busznyi koreai arcára. A buszok nem túl nagyok (belmagasság 1,95m), felszállás szigorúan csak elől, leszállás pedig csak középen, mivel hátul nincs is ajtó. Jelezni viszont bárhol lehet, mindig van egy gomb, amit elér az ember. Valahol a két ajtó között ültem, amikor már rég jeleztem és közeledtünk a megállóhoz. Gondoltam időben odasétálok az ajtóhoz, mert ki tudja... Ott ahol a "next" megálló a következő utánit jelenti, biztosra kell menni. Meg a 160 centis átlagmagasságra tervezett ülésekből sem olyan könnyű felkászálódni. De aznap ez is simán ment, plusz a lassítás során sem ért senkit 2G-nél nagyobb terhelés. És ez a szokatlan helyzet bizony túlzottan könnyelművé tett, és a másodperc egy tört részéig elkövettem azt a hibát, hogy egyik kezemmel sem fogtam a busz egyetlen kiálló alkatrészét sem. Na ezt a pillanatot használta ki remek érzékkel a sofőrünk arra, hogy 0,5 méter alatt fékezze állóra mind az összes kereket. Én pedig nagyjából fénysebességgel indultam el háttal a szélvédő felé. És ugyan nem túl magasak ezek a buszok, de valahogy úgy alakult, hogy elég alacsonyan repültem ahhoz, hogy a rutinos kis koreaiak ülve nézhessék végig, hogy eközben esélyem sincs elérni a felső kapaszkodót. De szerencsére volt még köztem és a busz eleje között két lelógó fogantyú is. Az első esélyem mellett mondjuk úgy szálltam el, hogy hozzáérnem sem sikerült, viszont a másodikat valami csodával határos módon oly tökéletesen kaptam el, hogy egyik ujjamat sem törtem ketté vagy szakítottam le vele. Na ekkor alakultak át a mosolygós arcok elismerővé és/vagy csalódottá. De simán leszálltam, és 2-3 nap múlva már a kezem sem fájt annyira :) Zárásként pedig jöjjön egy videó, amin többek között magyar hallgatók mutatják be a legfontosabb különbségeket Korea és Európa között. A buszozás témaköre természetesen náluk is feldolgozásra került :)

Zsetonos piac

Ismerős érkezett Szöulba, ezért újra meglátogattuk a fővárost. Nem voltak nagy terveink, meg időnk se sok, mivel csak egy napra ugrottunk fel. Úgyhogy a KTX-et választottuk, ami ugyan nem olcsó, de legalább haladós a tempó. Amit nehezen tudok feldolgozni, hogy vannak olyan időszakok, amikor 10 percenként követi egymást 1-1 ilyen vonat Daegu és Szöul között, és ennek ellenére is van, hogy egy nappal előtte már elfogynak a másodosztályú jegyek. És persze tele is van a vonat. Ráadásul soha nem jelentkezik az otthon mindennapos probléma, amikor hiába helyjegyes a műsor, mire felszáll az ember már ülnek a helyén. Úgy néz ki itt többen ismerik a betűket és a számokat... Aztán jön a kalauz, belép a kocsiba, meghajol, egy lendülettel végigsétál a vagonon, újra meghajol, majd kimegy. És ez nem valamiféle udvariassági látogatás volt, hanem a jegyellenőrzés.

Mi is ilyen szépen, rendesen ültünk és hasítottunk 307 km/h-val Szöul felé.

Szöulban a pályaudvaron kiderült, hogy van még ember, aki nyilvános telefont használ, ráadásul itt a Samsung és az LG hazájában van rá jelentős igény. Nagyjából 100-an sorakozhattak a pályaudvaron található 10 készülék előtt. Na persze nem önszántukból. Koreában még van kötelező katonai szolgálat, és úgy tűnik, hogy ezalatt nem tarthatják maguknál a telefonjukat a szolgálati idejüket töltő katonák. Akiknek egyébként iszonyat gyerek fejük van.

Zsófival kiegészülve az egyetlen új meglátogatott helyszínünk a 통인시장 (Tong-in Market) volt, amit nemes egyszerűséggel nevezzünk csak zsetonos piacnak. Nagyjából a szokásos street food kínálatra épül a mutatvány, egy hosszú soron lehet rengeteg kifőzde kínálatából válogatni. Annyi benne a csavar, hogy a bejáratnál be kell fizetni 5.000 Wont, ami nagyjából 1150 forint, és ezért az ember kap egy tálcát, meg 10 zsetont.

A helyszín. Ha mindenki szembe jön, az legyen gyanús :)

5000 Won = 10 zseton (meg egy tálca)

A soron végigmenve pedig lehet válogatni a kínálatból. A legtöbb dolog 2 zseton, de vannak kevésbé húsos dolgok is 1 zsetonért. Illetve elvétve találni 4 zsetonos ajánlatokat is, de csak igen ritkán. És a 10 zsetonból igazából ki is lehet jönni, de ha valaki annyit eszik, mint én (egyesek szerint "kurvasokat"), akkor érdemes lehet dupla adagban gondolkodni. De igazából a 2 ember, három adag tűnik ideálisnak. Legalábbis nekem. De lássuk mit sikerült összeválogatni :)

13 zsetonnyi adag

A poharas téma fűszeres, édes csirkehús plusz rizstészta, csillagos ötös (2 zseton). A pörköltre hasonlító dolog a pulgogi, amit a szokásoktól eltérően itt jó sok hússal készítettek. Kicsit csípősen, de még így is hibátlan volt (2 zseton). A két fasírozott igazából nem tudom, hogy pontosan micsoda, de az biztos, hogy a felső finomabb volt, mint az alsó (2-2 zseton). A jobb alsó valamilyen grillezett hús, egy nagyobb darab rizstésztával megtöltve. Ebben az volt az igazán jó, hogy kivételesen nem volt édes, már-már Horvátország ízeit idézte (1 zseton). Aztán két szelet zöldséges tojásos izé (utólag már magam sem értem, hogy minek a hatása alatt álltam, amikor ezt kiválasztottam), durván kettes alá, mivel hús sem volt benne, plusz hideg is volt (1 zseton). Pár apró virsli, ami itt egyébként igen nagy divat, némi szezámmaggal megszórva. Totál hidegen került a tálcára, úgyhogy szintén csalódás (1 zseton). És végül egy szép adag csirkehús, ami ugyan nem volt olyan jó, mint amit Marika néni sütött még tavasszal az ablak alatt, de egész közel járt hozzá, ami nem kis szó (2 zseton). Szóval a tojást és a virslit nyugodtan ki lehet hagyni, minden más hibátlan. Legalábbis ebben a válogatásban. És az ennek a helynek az igazi szépsége, hogy ha be is csúszik egy-két gyengébb fogás, a többi simán kárpótol. Tényleg csak ajánlani tudom annak, aki Szöulban jár! Egyébként kicsit hasonlít a lisszaboni Mercado Da Ribeira-ra, csak ez nem a fine dining, hanem az igazi street food verzió.