Tűzriadó

Kellemes vasárnap délután volt, az elfogyasztott csirkecombok csontjai még a tányérokon sorakoztak. Nyugalom, békesség, meg jóllakottság érzés. Na ebbe a már-már idilli állapotba visított bele a lakás belső hangszórójából a sziréna, meg egy vészhelyzetre figyelmeztető női hang: Tűz van, azonnal hagyják el az épületet! Ez nem gyakorlat! Persze az sem kizárt, hogy csak a heti lottószámokat sorolta, merthogy a szinte kizárólag külföldiek által lakott épületben szigorúan csak koreai nyelven szól a riadó. Persze a hangsúlyból azért már sejtettük, hogy ezek mégsem a nyerőszámok lesznek, meg azért a sziréna is nyomatékosított kicsit. Hát nem mondom, hogy rohanva, de azért összekaptuk magunkat és elindultunk lefelé.  Mikor leértünk, akkor azért már voltak ott páran, és azt figyelték, hogy valamelyik negyedik emeleti lakásból egészen halovány módon száll kifelé némi füst. Ekkor elég egyértelműnek tűnt, hogy nincs nagy baj, valószínűleg csak valaki odaégette az ünnepi curryt, a rendszer meg bejelzett. Mire ebbe megnyugodtunk, a kedvenc poribácsink már fent is volt a negyediken a kis zseblámpájával, hogy úrrá legyen a helyzeten. A lakók meg szépen lassan elkezdtek gyűlni a ház előtt. Érdekes volt, hogy ki mit mentett meg... Ami egyértelmű, hogy a telefon mindenkinek ott volt vagy a kezében vagy a zsebében. De ezen felül volt olyan, aki papagájt hozott, meg olyan is, aki notebookkal a kezében jött. Pár perc múlva a tűzoltóság is megjelent, ők két nagy piros autóval érkeztek. Nem volt vacakolás, azonnal el is kezdték összeszerelni a tömlőket, de végül azért belátták, hogy kicsit talán túlzás volt ennyire kapkodni. Persze inkább feleslegesen jöjjenek meg szereljenek... Úgyhogy szépen összecsomagoltak, adminisztráltak, aztán távoztak. A poribácsink meg minden angoltudását összeszedve jött közölni a jó hírt: "No problem! No problem!" Úgyhogy szerencsére senkinek sem esett baja, sőt talán már a papagáj is megnyugodott azóta.

Pécs - Budapest - Doha - Szöul - Daegu

Az a helyzet, hogy túl sok érdekes dolog nem történt eddig... Talán kezdenek kifogyni az újdonságok, talán túl sok a munka. De kezdésnek azért nyitnék egy alaposan megkésett élménybeszámolóval az utazással kapcsolatban. Mert egy bruttó 32-33 órás utazásba azért általában belefér ebből néhány kellemes, meg néhány kellemetlen fajta is. Sőt, igazából az első negatív történés már azelőtt elért, hogy elindultam volna. Merthogy a reptéri transzfer kapásból 35 perc késéssel érkezett, köszönhetően a két doktornéninek, akik azt hitték, hogy majd csak később indulnak. Hát nem... Ehhez képest Dunaújvárosban olyan nyugodtan kávézgattak, mint ha fél óra előnyben lettünk volna. Persze aggodalomra nem volt ok, így is bőven időben voltunk, csak hát így ugye fél órával tovább lehetett volna aludni...

Ferihegyen is jól alakult minden, egyáltalán nem volt sor a check-in ablakoknál, plusz a törzsutas kártyámnak köszönhetően gyakorlatilag mindent elintéztek. Mindkét gépre kaptam vészkijáratos helyet, a bőröndre rányomtak egy business class jelölést, hogy majd arra se nagyon kelljen várni a végén, adták a lounge meghívót, sőt mivel elég sokan vártak a biztonsági ellenőrzésre még egy Fast Track bélyegzőt is kaptam a jegyemre. Pikk-pakk bent is voltam, vettem gyorsan még két üveg bort, aztán teljes boldogságban majszoltam a Túró Rudikat a váróban. A gép pontosan indult, és Doháig nem is történt semmi extra. A fedélzeti internet mondjuk nem rossz dolog (legutóbb ezen a járaton még nem volt), lehet e-mailt írni meg chatelni. Másra mondjuk nem igazán használható, mivel 5 MB-ot adnak 2 USD-ért. Cserébe meglepően stabilan működik a műholdas hálózaton keresztül. Vannak nagyobb csomagok is, de arányaiban ott sem sokkal jobbak az árak, úgyhogy YouTube-ot nem nagyon kell nézni rajta.

Dohában aztán jött egy laza 6 órás várakozás... Gondoltam most a fizetős helyett a Silver várót próbálom ki. Ez sem volt rossz, de azért nem 6 órás ücsörgésre van kitalálva. Legközelebb esélyes, hogy inkább újra a másikat választom. Ráadásul mikor beléptem, akkor alig volt hely, meg is lepődtem kicsit. Aztán 3/4 óra múlva szinte kiürült az egész. Kijavítottam pár ZH-t, aztán betápláltam pár szendvicset, meg az eredményeket az ETR-be. A leginkább pozitív része viszont csak ez után jött az útnak. Mikor a kapunál leolvasták a beszállókártyám vonalkódját, akkor az nem a szokásos kis pittyenéssel jelezte, hogy minden oké, hanem egy szép nagyot csippant. Ők meg mondták, hogy sajnos meg kell változtatni a helyet, nem fogok a vészkijárat mellett ülni. Cserébe viszont tudnak adni egy folyosós helyet a bizniszen... Hát mit mondjak, nem kellett sokat győzködniük :)

A Qatarnál nem viccelnek a színvonallal. Éppen csak leültem, már jött is az ember, hogy mit kérek inni. Én meg mondtam, hogy köszi, semmit. Erre ő megkérdezte, hogy azért egy kis pezsgőt vagy narancslevet csak hozhat :) Közben felderítettem az ülés karfájára helyezett kis csomagot, amibe Armaniék pakolták be az utazáshoz nélkülözhetetlen dolgokat. Aztán jöttek azzal, hogy kérek-e pizsamát... Hát bevallom ezen meglepődtem annyira, hogy kapásból rávágtam, hogy nem, pedig nem is hülyeség a dolog. Aztán jött a négyfogásos vacsora... meg a turbulencia. Vicces volt, hogy mindenki csak nézte a kaját maga előtt, mert az egyik kezével a vizes poharat fogta, a másikkal meg a borosat/pezsgőset. Néhány bátor megpróbálkozott azzal, hogy gyorsan megissza (vagy legalább egy adott szint alá igya) a poharak tartalmát, de hamar rá kellett jönnünk, hogy a próbálkozásnak csak két lehetséges kimenetele lehet: vagy nem találjuk el a szánkat a pohárral (nagyon vicces egyébként, mert nem gondolná az ember, de tényleg nincs esély), vagy eltaláljuk, de akkor a vizessel tuti kiverjük legalább két fogunkat. Szerencsére néhány perc után már nem volt olyan durva a döcögés, úgyhogy gyorsan le is hajtottam mindent, hogy végre a kajára koncentrálhassak. Az étvágycsinálónak kínált rák annyira nem jött be, cserébe az előételnek választott füstölt lazacos tál extra volt. A főételnek megcélzott marhacsíkok nem voltak rosszak, de a desszertként tálalt csokis süti simán feledtette. Miután ezt mind sikerült elfogyasztani jöhetett pár óra szundikálás, ami azért fekvő helyzetben még nekem is összejött. Néha ugyan volt egy két rázósabb döccenő, de félálomban ezek sem  különösebben zavartak. Persze időben kellett kelni, nehogy lemaradjak a reggeliről :) Mondjuk 4 órával a vacsora után be kellett látnom, hogy egy rántotta és egy sajttál bőven elég egy újabb csokis süti elé :)

Aztán Szöulba megérkezve erősen gondolkoztam azon, hogy becsempésszek-e 4 üveg bort az országba, vagy jelentsem be és fizessek rá adót. Végül részben kíváncsiságból (hogy megnézzem hogy is megy a folyamat, és ha jön valaki vendégségbe, akkor annak el tudjam mondani miként lehet hivatalosan áthozni nekünk nagy mennyiségben villányi vörösbort a határon) beikszeltem, hogy van elvámolnivalóm. Most már belátom, hogy felesleges volt. Az ember simán elvette tőlem a papírt, ránézett, de nem fogta fel, hogy mi van megjelölve. Simán intett, hogy tovább. De ekkor már nem adtam fel, fizetni akartam :) Úgyhogy szóltam is neki, hogy lenne itt 4 üveg vörösbor... Merthogy a szabály szerint 1 üveg alkohol vihető be vámmentesen utasonként (elég hülye szabályozás, mert mindegy, hogy egy üveg sörről vagy egy üveg abszintról beszélünk). Na ő nem nagyon értette, hogy mit zaklatom holmi borokkal, de mutatta, hogy merre. Ott újra előadtam a dolgot, mire ott is visszakérdeztek, hogy bor? Mondom bor. De nem whisky? Nem... Oké, mutassam. Elővettem két üveget, nézegette, forgatta, majd megállapította, hogy nem whisky... Majd tanácstalanul megkérdezte újra, hogy bor? Na ekkor azért láttam a szemén, hogy hülyegyerek, máskor eszedbe ne jusson már ezzel idejönni... Aztán kivetette az adót, ami Koreában ha jól tudom akkor minden alkohol esetében 68%. Ami azért elég betyáros lássuk be... Na mindegy, legalább láttam a folyamatot, illetve láttam azt is, hogy mit tesznek az ember táskájára, amikor kiszúrják, hogy sok az üveg a bőröndjében. De azt hiszem, hogy elég egyértelmű volt, hogy ha ilyet nem talál az ember a táskáján, akkor felesleges bonyolítani a dolgokat.

Mindezek után már csak a Szöul - Daegu szakasz volt vissza. Sajnos az időben jónak tűnő KTX-et bőven lekéstem, de ez nem igazán bosszantott, mivel jegy sem volt már rá. A buszra bemondták, hogy kb 1 óra múlva indul a következő, és onnan számítva 4 óra múlva már Daeguban is van. Hát ez sem győzött meg... Maradt az esti belföldi járat, amire a jegy kevesebb, mint a vonat duplája, plusz 50 perc alatt megjárja az utat. Tényleg nagyon vicces kis járat, gyakorlatilag mire végigérnek a frissítőkkel, addigra már készülődünk a leszálláshoz. Szóval ez az opció tetszett a legjobban. Meg is kérdeztem az információnál, hogy hol van itt egy Korean Air iroda, hogy jegyet vehessek. Miután többen küldtek több különböző irányba, végül minden jel arra mutatott, hogy a belföldi check-in pulthoz kell menni. Ami jó tervnek tűnt, csak a pult másik oldalán nem állt senki. De jött az ötlet, hogy akkor megveszem interneten, mi baj történhet. Talán még olcsóbb is... Hát a problémák ott kezdődtek, hogy a Korean Air drágalátos honlapján nem sikerült megtalálni az angol nyelvet. Ami egyébként van, mert otthonról kapásból az jön be, de koreai hálózatokból a koreai az alapértelmezett... Amiről egyszerűen lehetetlen átjutni az angol verzióra. /* Cserébe meg volt olyan gyenge WiFi, hogy a VPN szóba se jöhetett. */ De eszembe jutott, hogy a mobilos verzió, mintha angolul jött volna nemrég... és tényleg. Na végignyomogattam amit akartam, beírtam a fizetési adatokat... és természetesen nem fogadta el a magyar bankkártyát. Na ekkor azért kezdtem kicsit befeszülni az országra... Közben már elkezdődött a check-in, de azokon kívül akik ezt végezték mások továbbra sem kerültek a pult másik oldalára. Mivel a busz már elment, vonatokra meg már egyáltalán nem volt jegy, beálltam becsekkolni egy túlsúlyos bőrönddel, cserébe legalább jegy nélkül. Miután sorra kerültem gyorsan vázoltam is, hogy mi is itt a szituáció, mire a hölgy kiugrott a pultból, elsétált velem egy másik pultig és kiállította a jegyem... Sőt, kártyával is simán lehetett fizetni. Aztán visszasétáltunk, megbeszéltük, hogy a 28 kiló nem is olyan sok (23 helyett), aztán kaptam egy frankó ablak melletti helyet. És én utólag be is látom, hogy ez egy elég kézenfekvő megoldás lehet a jegyvásárlásra, de akkor is már...

Az út jó volt, ráadásul új géppel is repültünk, plusz koreaiul kértem a sztyuárdesztől a frissítőt is. Igaz csak vizet, mert mást nem tudok a kínálatból :D Daeguban pedig már csak egy taxit kellett várni. De itt nem azért álltam 20 percet mert ezer ember várt szabad kocsira, hanem azért, mert egyszerűen nem volt taxi a reptéren! Aztán nagy ritkán jött 1-1, de tényleg eltelt legalább negyed óra, mire a 10. kocsi után végre sorra kerültem. De onnan már nyert ügyem volt, simán elnavigáltam koreaiul (meg mutogatva) az öreget :)