Budapest - Doha

Mivel az indokoltnál sajnos jóval több időm van Dohában, gyorsan összefoglalom, hogy mi történt eddig. Túl sok jó mondjuk nem (sehol egy upgrade), de mindig én sem lehetek mázlista. Pestről indultam, hogy ne kelljen túl korán kelni, így 4 helyett ráértem 8 körül könyörögni még öt percért a telefonomnak. Ennek ellenére most valamiért alig bírok ébren maradni, pedig még előttem van 3 óra várakozás és nagyjából 10 óra repülés Tokióig. A pesti szálloda nem volt rossz, és végül a metro+busz kombináció helyett egy autós transzfert választottam, így a reptérre is könnyen kiértem a három csomaggal. Nagyjából 50 méteren múlt, hogy nem egy reptérhez közelebbi kerületből indultam, ami egyben 1,5x-es árat is jelentett papíron. Szerencsére meg tudtunk egyezni abban, hogy nem kell átsétálnom emiatt az út másik felére. Ennek ellenére is sajnos esélyes, hogy legközelebb más céggel megyek, mert az ember dumája, de főleg a szaga (vagy az autója szaga?) elég mély benyomást tett rám.

A reptéren rákérdeztem, hogy lehet-e intézni vészkijáratos helyet, mire mondta a hölgy, hogy mindkettő eleve oda van foglalva. Ami elég furcsa volt, mert hát oda nem igazán lehet foglalni, de gondoltam biztos gépet (meg típust) kellett cserélni, ezért a változás. Persze nem vészkijárathoz szólt, és Dohától sem oda fog... Bár nagyon gáz, hogy az utas jobban tudja, mint a személyzet (aki előtt még a monitor is ott van), hogy melyik hely hol van a gépen, de legközelebb nem fogom zavartatni magam. Mert utólag ezen helyek hiányában már nem igazán lehet változtatni. Aztán ferihegyi a váróban az ablakon kinézve az a kép fogadott, hogy sok zöld mellényes áll körül egy gépet, körülöttük meg egy rakás rendőrautó, tűzszerész autó, különleges beavatkozó autó (bármit is csináljon egy ilyen). Plusz a zöld mellényesek is csak úgy mehettek fel a gépre, hogy előtte fémkeresővel átvizsgálták őket az aszfalton. Viszont ez a repülő is a többi között parkolt, így valószínűleg nem bombafenyegetés lehetett. Megnyugtatónak mondjuk semmiképp sem volt nevezhető a helyzet. Aztán az egyik pultos csaj a váróban olyan hangerővel kezdett egy baráti telefonbeszélgetésbe, hogy egyedül is sokkal hangosabb volt, mint az összes vendég együtt, pedig voltunk már néhányan. És ekkor még nem is melegedett igazán bele... Végül a kolléganője szólt rá, hogy esetleg próbálja már meg kicsit halkabban. Mire mondta, hogy akkor inkább kimegy... sokat ez sem segített, mert így is tisztán lehetett érteni minden egyes szavát. Aztán mikor ketten távoztak, az összes többi vendég előtt hangosan megjegyezte, hogy "na, ezek jól bezabáltak".

A repülőút maga szerencsére teljesen unalmas volt. Sajnos 20 perc késéssel szálltunk fel, amiből végül csak 3-at sikerült lefaragni. És bár 17 perc késés nem tűnik jelentősnek, ez pont elég volt arra, hogy már csak lássam, ahogy elmegy a dohai városnéző csoport. Nélkülem. Pedig olyan jó terv volt... Most nagyjából egy órával korábban megy a pesti gép, mint régebben, így ha időben, 18:20-kor megérkezünk, akkor kis szerencsével pont el lehet(ne) csípni a 20:00 órás túrára a regisztráció 18:45-ös zárását. Próbáltam biztosra menni, ezért rendeltem egy hoszteszt is, aki kijött elém a géphez. Ez látszólag elég értelmetlen szolgáltatás, mert azért esélyes, hogy magamtól is betalálnék, de mégis van haszna, mert a biztonsági ellenőrzésen előreviszi az embert és nem kell végigállni az időnként nem túl rövid sort. Át is értünk gyorsan, és 18:53-ra ott álltunk medvés lámpánál, ami a terminál közepe. Na itt ő még pont meglátta az elfelé igyekvő túravezetőt. Jól utána futottunk, de azt mondta, hogy már le van adva a lista, nem tud hozzáírni senkit. Nem sokon múlt... Így meg lett egy laza 7 órám várni... Doha kicsivel jobb programnak tűnt... A nagy várakozásban ráadásul már két dolog is eszembe jutott, amit otthon hagytam... Az átalakítót a dohai konnektorhoz nem volt nehéz pótolni, viszont esélyes, hogy a koreai SIM kártyám is valahol Pécsen maradt. Ami annyira nem jó hír. De talán tudok majd egy újat igényelni Facebookon :)

És akkor egy kis unaloműző helyzetjelentés a váróból... Úgy tűnik nem csak én hagytam otthon az átalakítót, mert a kettővel mellettem ülő is néhány órája még egy késsel próbálta befeszegetni a konnektorba a nem belevaló dugót. De némi próbálkozás után feladta és most inkább horkol. Bár ezt egyre kevésbé hallani, mert beütött a csúcsszezon, és hirtelen tele lett az egész váró. A bal oldali szomszédom belépője egész hatásos volt, mert azt a problémát, hogy a kényelmesebb fotelba, vagy inkább egy kevésbé nagy székre, de asztalhoz üljön, úgy oldotta meg, hogy végighúzott a várón egy asztalt a fotelhez. A személyzet ezt szó nélkül, de komoly érdeklődéssel nézte végig, majd hozott egy új asztalt a hiányzó helyére. Nem izgulják túl... A srác meg letette a kaját az asztalra, amihez fél órája nem nyúlt, helyette Whatsapp-on üzenget. Persze minden üzenet érkezését hangos csippanás jelzi. Jobbra mellettem egy kínai lány, ő kihangosítva hallgatja a zenét a telefonjáról. Néha énekel is hozzá. Egész jó hangja van. Kicsit távolabb békében üldögél egy 60-as férfi. Ing, pulóver, öltönynadrág, és egy fröccsöntött kék flip-flop. A zokni nem a felsorolásból maradt ki. Miközben azt próbáltam megérteni, hogy hogy lehet mezítláb utazni egy repülőgépen, egy olyan böfögés úszik be jobbról, hogy azt hittem lelépett a kínai lány és új szomszédom van. De nem... úgy tűnik, hogy nem csak dalban erős. Hát ennyit innen... irány Tokió!

Hivatástudat

Korábban szerintem már írtam pár szót a KTX-szel kapcsolatban, de most újra aktuális lett a téma. Emlékeztetőül csak annyit, hogy ezek azok a vonatok, amiknek 300 felett van a legnagyobb utazósebességük, és a Seoul - Daegu közötti 326,3 km-es távot nagyjából 1 óra és 50 perc alatt teszik meg. Ez ugye 178 km/h-ás átlagsebességet jelent. Na ilyen vonatból naponta körülbelül 90 köti össze a két várost irányonként, ami azt jelenti, hogy átlagosan 16 percenként indítanak egyet mindkét oldalon. De olyan is van, hogy 10 percen belül 3 KTX is indul, ráadásul ezek általában tele is vannak. Frekventáltabb időszakokban legalább egy nappal korábban érdemes megvenni a jegyet ha az ember nem akar izgulni.

Persze ahhoz, hogy ezt az átlagsebességet tartani lehessen, az állomásokon sincs idő álmodozni... A peronon már az előtt felsorakozik az utazóközönség, hogy a vonat megérkezne. Ebben sokat segít, hogy feliratok jelzik, hogy hol fog megállni a vonat, és melyik kocsinak centiméterre pontosan hol fog nyílni az ajtaja. Aztán begördül a szerelvény, ajtó kinyílik, utasok le, utasok fel, ajtó záródik és már megy is tovább. Búcsúzkodni sincs idő, nemhogy felkísérni valakit a helyére. A másik fontos dolog, hogy ha bőrönddel utazik az ember, akkor érdemes elsőnek felszállni, mert az ezeknek kialakított helyek viszonylag szűkösek, sokszor előfordul, hogy már semmi sem fér el az adott kocsiban a poggyásztartón, és ilyenkor lehet végigjárni a vonatot szabad helyeket keresve. Én már csináltam, nem jó móka... Szóval muszáj legalább 5 perccel korábban lemenni a vágányokhoz, hogy elsőnek tudjon odaállni az ember. Így ha van hely, akkor az az ő bőröndjéé lesz.

Mi is pontosan így jártunk el a napokban, amikor az éppen hazautazó barátainkat kísértük ki az állomásra. Szépen lehelyeztük a bőröndöket a biztonsági sáv külső szélére. Ez nagyjából egy fél méter széles terület, amit egy további 20 centiméter széles sárga csík választ el attól a résztől, ahol várni lehet a vonatot. Fontos adalék, hogy Koreában (meg valószínűleg az ázsiai országok többségében) ha hagysz 5-10 centit magad előtt, akkor te már bámészkodsz, és kérdés nélkül állnak be eléd. Mi ezt már tudjuk, ezért precízek voltunk. Talán túl precízek is, mert a bőrönd széle nagyjából 1-2 centi vastagon rálógott a sárga csíkra. Biztosra akartunk menni... Viszont ezt már nem tűrhette a peronőr, aki egyébként történetünk hőse, úgyhogy odajött és kedvesen figyelmeztetett minket a ránk leselkedő veszélyekre. Mozdítottunk 1 centit a cumón, aminek hatására már mi sem voltunk veszélyben, meg ő is boldog volt.

Csak aztán elkezdtek leszivárogni a helyiek is, akik között azért akadt pár renitens. Megjegyzem őket is meg lehet érteni, mert a felsorakozásra nagyjából 1 méternyi hely van, úgyhogy ha 3-4 ember már odaáll, akkor mögöttük már elég macerás közlekedni, cserébe szinte hívogat az az üres sáv. Persze emberünket ez nem nagyon hatotta meg, mindenkinek szólt, aki akár csak kívülről is érintette a vonalat. Volt persze olyan is, akit ez nem különösebben izgatott, hiszen a vonat még messze volt. Cserébe a bácsi pulzusa ettől nem lett alacsonyabb, és még azt is kiszúrta, hogy tőle nagyjából 50 méterre egy utas cipőjének az orra rálóg a sárga vonalra. És őt ez igencsak nyugtalanította, ezért az eddiginél is jóval hangosabban, és ha lehet még több aggódással a hangjában kezdett kiabálni. Persze a bűnös nem vette magára a dolgot, csak álldogált békésen 68 centire (70 helyett) a sínektől. A vonat meg csak közeledett...

Na hősünk ekkor jutott arra az elhatározásra, hogy itt bizony életveszély, de minimum szabálytalanság esete forog fenn, ezért a maga 50+ évével olyan sprintbe kezdett, hogy ahhoz képest Kevin Costner a Több mint testőr csúcsjelenetével a fasorban sincs. De még azt az aggódó arckifejezését is sikerült felülmúlnia. A legviccesebb mondjuk az volt az egészben, hogy a bácsi háta mögött meg már vidáman mászkált mindenki a biztonsági sáv kellős közepén. De szerencsére emberünk ezt nem láthatta, plusz remek időt is futott, így még jóval a vonat megérkezése előtt sikerült hátrébb terelnie a felelőtlen kis lázadót. Sőt, még arra is volt ideje, hogy visszajöjjön pont oda, ahol mi álltunk. Na amint kinyíltak az ajtók, úgy kapkodta le a gyerekeket meg a csomagokat, mint ha egy égő szerelvényből evakuálná az utasokat és már csak néhány másodperc lenne hátra a teljes megsemmisülésig. Végül a vonat rendben elment, amit emberünk mosolyogva nyugtázott, sőt még arra is volt energiája, hogy megjegyezze nekünk, hogy biztosan szomorúak vagyunk, hogy elutaztak a barátaink.

Aztán elindultunk felfelé a mozgólépcsőn, hősünk olyan 8-10 fokkal mögöttünk. Mi szépen egymás mögött, a mozgólépcső egyik felére húzódva. Mindezt annak ellenére, hogy embert rajtunk kívül már nem is láttunk a környéken... de megszoktuk. Persze hamar megtudtuk, hogy a rossz oldalon állunk, és leszünk szívesek áthúzódni a mozgólépcső másik szélére. Mi meg voltunk szívesek, így hősünk végül elégedetten húzta ki magát a jól végzett munka után büszkeségében. 

Esélyek

Este 9 körül lehetett, mikor nekiindultunk a belvárosnak. 12 perc volt még a következő buszig mikor a megállóhoz értünk. Én a taxira szavaztam, de a többiek arra jutottak, hogy várjunk. Úgyhogy szerencsére vártunk. Nem volt vészes, itt sem volt túl hideg, nagyjából fagypont körül lehetett. Megjött a busz, felszálltunk, persze a szokásos 40 fok. Nem túl sok mindent fűtenek itt, de a buszokon rendesen bedurrantanak valamiért. Szerencsére nem voltak sokan, ami jó, mert tavaly már megtapasztaltuk, hogy a tömeg, a nagykabát meg a helyi buszok fűtése durva kombináció egy szilveszteri dugóban. De most még haladtunk is, igaz a hamisítatlan helyi padlógáz/satufék stílusban. De mi már rutinosak vagyunk, szorítottuk a vasat rendesen. Körülöttünk szokás szerint helyiek, lássuk be Daegu nem egy nagy turisztikai desztináció. Szóval csak a mindennapos kép. Az idősebbek minket figyelnek, a fiatalabbak meg a telefonjukat nyomkodják. Mellettünk, a busz másik oldalán egy lány ült, szintén egy okostelefont nyúzva. Tipikus koreai egyetemista... 45 kg, magas sarok, fekete harisnya, minimál szoknya, kicsi kabát, fehérre festett arc, piros rúzs... De tényleg egy nagyon-nagyon tipikus koreai arc, stílus, minden. Mi beszélgettünk, néha egy-egy jobban sikerült fékezés után keresgettük kicsit az egyensúlyunkat, ő meg annak rendje és módja szerint küldözgette KakaoTalk-on az üzeneteket. Éppen csak elhagytuk a Tesco megállóját, mikor a hátunk mögül a következőket hallottam: "Szia, hol vagytok? ... Jó, de akkor hol szálljak le? ... Oké, kábé öt perc és ott vagyok". És nem, nem tanultam meg koreaiul, sőt nem is angolból fordítottam. Ez pont így, ezekkel a szavakkal hangzott el... Mintha csak a 6-os buszon mentünk volna be a Széchenyi térre. Nem is értettem... Talán elsőre fel sem tűnt igazán, hogy mi is történt. Aztán kicsit később jött egy újabb hívás és egy újabb beszélgetés magyarul. Na erre már azért hátrafordultam, mert közben azért leesett, hogy nem a főpályaudvar, hanem a Daegu Station mellett buszozunk éppen. Az élmény szürreális volt. Ott állt ez a koreai lány, és magyarul beszélt a telefonjába. De nem ám úgy, ahogy én töröm az angolt, hanem tényleg rendesen magyarul, mintha otthon lennénk. Sehol egy nyelvtani hiba, sehol egy elrontott rag, nulla akcentus. Semmi. Néztem a lányt, hallgattam amit mond, és egyszerűen nem értettem, hogy ez most akkor hogy?! Mert hát itt olyan kevés a magyar, hogy gyakorlatilag személyesen ismerjük az összeset. De tényleg annyira kevés, hogy miután elhittem, hogy tényleg ez történik, akkor már abban is biztos voltam, hogy kivel beszél és fog találkozni miután leszálltunk a buszról. Iszonyat fura volt az egész... nehéz leírni, de a vizuálisabb típusok talán már elképzelték a szituációt. Úgy beszélsz Koreában egy koreai lánnyal magyarul face to face, mintha csak otthon lennél... Nekem egész estére megvolt ettől a jókedvem :) A megfejtés pedig annyi, hogy a lány egyébként Magyarországon nőtt fel, talán ott is született, de pár hónapja hazaköltözött a család. És szilveszter este úgy esett, hogy pont ugyanarra a buszra keveredtünk egy 2,5 milliós városban... medzsik :)

100 kg alatt a férfi csak karácsonyfadísz

Legalábbis otthon... Itt normálisnak számít, sőt. Nagyon el sem tudnak képzelni 100 kilónál nehezebb embert. Már a liftben is érdekes látni a táblán, hogy 15 személy, 1000 kg. És ha elvégezzük a matekot, akkor bizony nem az jön ki mint otthon a földszint meg a nyolcadik között.

Egy ember itt átlagosan 67 kg

És ez a 15 személyes szerkezet csak egy kicsivel nagyobb egy standard panelházi liftnél. Amin csak nevet az ember, egészen addig, amíg be nem szállnak mellé még 16-an... Persze ilyenkor azért megtörténik, hogy a lift már nem hajlandó semerre sem menni, főleg ha én is benne állok. Ami viszont ennél is meglepőbb, hogy néha meg simán nekiindul, akár 15-nél is több emberrel. Pedig lássuk be, erősen rontom az átlagot... Cserébe viszont mindenkinek ellátok a feje felett :)

Aztán a másik érdekesség (és kritikus pont is egyben), hogy legtöbb modern épületben, így a mi apartmanunk ablakánál is fel van szerelve az életmentő doboz. Ami abban az esetben lehet igen hasznos, ha esetleg tűz ütne ki, és a normál úton már nem lehetne lejutni a hatodikról.

Életmentő doboz az erkélyen

Az most csak egy mellékszál, hogy itt a hatodik az igazából ötödik, amit meg első emeletnek hívnak az nálunk a földszint. És akkor még nem is említettem az életkorokat, mert azt is máshogy számolják. Itt mindenki 1-2 évvel öregebb, mint otthon, szóval lehet, hogy nem véletlen, hogy egy 12 órás repülőút néha sokkal többnek tűnik... Születéskor mindenki 1-ről indul (az otthoni nulla helyett), ráadásul ha beköszönt az újév, akkor egyet még hozzá is kell adni a nyugati korhoz. Persze még az is bonyolítja a helyzetet, hogy melyik újévvel kalkulálunk ugye... Mindennek a leginkább szélsőséges formája az, amikor az év utolsó napján születik egy gyerek, és másnap ő itt már 2 évesnek számít :)

De visszatérve az eredeti témához... Ebben a ládában van egy heveder, egy zuhanásgátló meg egy hosszú kötél, amin szépen le lehet ereszkedni. Plusz a falra meg fel van fúrva egy brutál méretű, ablakon kihajtható kampó, amibe be lehet csatolni az egész cuccot.

Keresd a hibát

Ha valaki nem szúrta volna ki az előző képen, hogy mi is az én gondom (pláne így karácsony táján), annak egy közeli a szerkezet lelkéről. Azt hiszem alapszintű koreai tudás nélkül is ki lehet találni, hogy mit jelentenek a számok...

100 kg felett szívás...

Igen, igen, erre kérem az van ráírva, hogy a maximum terhelhetőség 100 kg... Ami nem sok, de legalább kevés. Ennyi pulyka, töltött káposzta és sütemény után szerintem még notebook nélkül is csisszes lenne. Amit viszont még sosem próbáltam ki, hogy átér-e egyáltalán az a heveder... Mert ezek után már abban sem vagyok biztos, és lehet, hogy teljesen lényegtelen, hogy mit is csinál egy ilyen ha túlterhelik.

Hogyan vásárolj online?

Koreában az online vásárlásra számos felület létezik... Főleg akkor, ha koreai az ember. Van egy mind felett álló, kimondottan nagy és olcsó piactér is, ahol az összes fontos dolgot meg lehet venni. Igen, főleg akkor, ha az ember koreai. Mert ahhoz, hogy itt valaki teljes jogú taggá válhasson, a koreai bankszámlaszám, telefonszám (amiket szintén nem egyszerű szerezni), személyi igazolvány, születési anyakönyvi kivonat mellett valószínűleg azt is megkérdezik, hogy mit ettél reggelire. És ha egy gyenge pillanatában elárulja az ember, hogy kakaós csigát (vagyis nem kimchit), akkor már bukta is az egészet, mert tuti nem is koreai. Mindezt persze csak hallomásból tudom azoktól a magyar hallgatóktól, akik itt voltak néhány félévet, és nekik is csak úgy sikerült áthidalni a problémát, hogy a koreai pajtásokon keresztül rendeltek. Szóval ezt nagyjából el is felejthetjük, külföldiek számára nem alternatíva.

Persze rendelhetnénk más országokból is, mert hát az Ebay nyilván elérhető innen is, de például fogalmam nincs, hogy hogy történik az országba postázott áruk vámkezelése. És azt hiszem nem is akarom megtudni, mert segítőkészség ide, segítőkészség oda, nem vagyok biztos abban, hogy ezt belátható időn belül és/vagy fájdalommentesen meg lehetne oldani. Meg ha még működne is valahogy a dolog, akkor sem biztos, hogy megérné rádobni pár hetet meg egy csomó szívességet. Úgyhogy ezt is nyugodtan kihúzhatjuk a listáról.

Maradt a másik nagyobb piactér, a Gmarket. Ez olyan extrákkal is rendelkezik, mint az angol nyelvű felület és PayPal-os fizetés. Mindezeknek megörülvén már el is kezdenénk önfeledten vásárolni, de ekkor válik csak az egész igazán viccessé. Merthogy ahhoz, hogy bármi érdemi műveletet végre tudjunk hajtani az oldalon, Internet Explorer szükséges. Semmilyen más böngésző nem támogatott, csak és kizárólag az Explorer. És ez nem az oldal, hanem az ország sajátja egyébként. Szóval az első lépés a gép újraindítása, és a Windows betöltése. Aztán már jöhet is a regisztráció. Mióta a PayPal is használható az oldalon, azóta igazából csak egy kényes dolog maradt ebben a folyamatban: a szállítási cím megadása. Természetesen az úgy nem működik, hogy mondjuk leírja nekem valaki egy e-mailben, hogy hol is lakunk, aztán azt én jól bekopizom a megfelelő mezőbe. Még véletlenül sem. Helyette koreai nyelvű kis lenyíló listákból kell kiválasztani vagy 5-6 különböző területi egységet, mint például, hogy város, kerület, körzet meg hasonlók. Ha szerencsénk van, akkor a rendszer elégedett a választásunkkal, de még ekkor is elképzelhető, hogy például egész más irányítószámot rendel a megadott címhez, mint amit mi szeretnénk. Első alkalommal valami nagyon apró dolgot vásároltunk, leginkább csak azért, hogy leteszteljük a címet. Szerencsére két nap múlva már bátran veregethettük meg a saját vállunkat. Persze ez nem mindig sikerül elsőre. A minap egy új fiókot csináltunk, és ott persze véletlenül (meg direkt) se tudtuk beállítani az előző címet. Csak valami egészen mást. Nos ez nem is jött be annyira a szállítónak, úgyhogy majd még el kell hoznom a cuccot egy másik épületből. De nézzük a jó oldalát... Legalább itt van a campuson és nem a város másik végébe kell elmenni érte :) De tegyük fel, hogy rendben megadtunk mindent és a teszt is sikeres volt. Innen kezdve egészen addig nem lesz ezzel gondunk, amíg át nem nevezik az utcát (ahogy azt otthon szokás), vagy egyszerűen meg nem változik az egyetem címe (ahogy az itt szokás). Szerencsére azért egy darabig még mindkét esetben működik a régi címzés is. A következő probléma a fizetés. Bár olyan, hogy utánvétel nem igazán létezik, ez szerencsére mégsem problémás, sőt. Az első vásárlás után a rendszer úgy elmentett mindent a PayPal-lal kapcsolatban, hogy azóta elég rányomni a Buy gombra és a következő képernyőn már a köszönjük a vásárlást feliratot lehet olvasni. Sehol egy megerősítés gomb, sehol egy jelszókérés, jóváhagyás, semmi. De inkább nem piszkálom, mert ez így most legalább működik. És ezzel lényegében meg is van minden beállítás, jöhet a vásárlás érdemi része.

Nyugalom, ez is tartogat kihívásokat :) Alapvetően három összetevő nehezíti a feladat végrehajtását. Az első, hogy ugyan a keretrendszernek van angol nyelvű verziója, sőt keresni is lehet angol kifejezéseket használva, de magukról a feltöltött és megvásárolható árucikkekről csak a legritkább esetben érhető el nem koreai leírás. Ha meg van, az egyben azt is jelenti, hogy minimum másfélszer, de jellemzően inkább kétszer annyiért kínálják a portékát. Néztünk például egy matracot, az egyik helyen 360.000 Won-ba került, a másikon, ahol angol nyelvű volt a leírás már 600.000 volt az ára. Az úgy 60.000 forint különbség. Valószínűleg ők is hallották valahol a dinnye 100, melone 120 klasszikust Kiss Ádámtól és azóta itt is meg kell fizetni a tolmácsot. Szóval bárhonnan is közelítünk, marad a koreai leírás. A probléma másik összetevője, hogy általában nem úgy töltenek fel egy terméket, hogy mondjuk Raspberry Pi 2 Model B 1GB. Vagyis de, így töltik fel, de ha rákattint az ember, akkor már világos, hogy nem lesz elég megnyomni a vásárlás gombot. Mert először is ki kell választani, hogy melyik terméket akarjuk megvenni. A Pi-t csak úgy magában, vagy a Pi-t hűtőbordákkal, a Pi-t házzal, vagy éppen a Pi-t hűtőbordákkal és házzal együtt. (De például egy matrac esetében is fel van töltve, hogy ilyen és olyan típusú matrac, ennyiért. Aztán ha rákattint az ember, akkor már ki lehet választani a különböző méreteket, vastagságokat, és természetesen mindegyikhez más ár tartozik. De attól még egy termék a rendszerben.) Ha ez megvan, akkor jöhetnek az opciók. A Raspberry-hez például öt sornyi opció volt, mindegyik lenyíló listában 3-5 elemmel. Lehet választani hozzá házat, memóriakártyát, kijelzőt, tápegységet, HDMI kábelt, stb. És ez továbbra is az eredeti termék oldalán. És persze értem én, hogy van ebben ráció, de leginkább akkor ha érti is az ember, hogy mit választ. Persze mondhatnánk, hogy Google Translate-et neki, de itt jön a probléma harmadik összetevője. A koreai weboldalak nagyon nagy százaléka olyan, hogy a szöveg nem jelölhető ki rajta, így természetesen átmásolni is lehetetlen a fordítóba. Ebből adódóan a weboldal azonnali fordítása sem érhető el. De akkor mégis honnan tudjuk, hogy mit veszünk? Én eddig két és fél járható utat találtam... A fél az, ha van egy koreaiul és angolul is beszélő ismerős, akit meg lehet kérni, hogy ugyan segítsen már vásárolni. Ez persze általában nem megoldás, mert egyrészt ha van is ilyen ismerős akkor az ő segítségét fontosabb ügyekre tartogatja az ember, másrészt így éjfél és egy óra között egyébként se hívnám át... Szóval az egyik járható út az oldal forrása. Ez jól működik a lenyíló listák esetében, csak meg kell találni a vonatkozó részeket a kódban. És onnan már simán ki is lehet másolni, a Google meg boldogan fordítja. Ellenben a leírás már macerásabb dolog, mert az jellemzően úgy van beillesztve, hogy a szöveg sehonnan sem másolható ki. Na ekkor jön a mókolás csúcsa, amikor fogja az ember az okostelefonját és az arra telepített Google fordítóval csinál egy képet a képernyőről, majd kijelöli a fotón a számára érdekes karaktereket és bízik abban, hogy a fordító fel is ismeri azokat. És pikk-pakk mehet is a cucc a kosárba :)

Ami viszont kimondottan jól működik az a szállítás. Már ha sikerült olyan címet megadnunk ugye, amit szerettünk volna. Elég sok dolgot rendeltünk már, és kivétel nélkül minden megérkezett a második munkanapon, ráadásul sok esetben ingyenes a fuvar. De ha fizetni is kell érte, akkor egy lapra szerelt szekrényt is elhoznak nagyjából 600-800 forintért. Hát így megy ez itt a világnak ezen a felén...

Különbségek

Újra Koreában, úgyhogy újra van blog is. Eddig mondjuk túl nagy érdekességek nem történtek a környéken, de gondoltam, hogy amíg ez megváltozik, addig kisebb érdekességekkel szolgálok.

Az első fotó a magyar (európai) és a koreai (ázsiai) ízlés közötti különbségeket igyekszik egymagában bemutatni. Mindezzel leginkább kreatív/grafikus ismerőseimnek szeretnék kedveskedni, bár gyanús, hogy a vizuális élmény komplexitása és a kép átütő ereje másokban is okozhat maradandó károsodást. Szóval csak óvatosan, saját felelősségre!

Ami szép, az szép... Mondjuk ez nem az, de akkor is.

És ez bizony egy teljesen komolyan gondolt naptárborító. Persze mondhatnánk, hogy jó, biztosan valami igénytelen hely adta ki, ahol 1000 Won se jut a marketingre, azért ilyen. De nem. Ezt a város egyik legmenőbb fogászati magánklinikája küldte. Márpedig ott annyi pénz állhatna halomban (ha nem kártyával fizetnének a páciensek), hogy az esős évszakban villával kellene forgatni, hogy ne rohadjon a kupac alja... Persze nem vitás, hogy otthon is születnek hasonló gyöngyszemek, csak ott leginkább akkor, amikor a főnök fia rászabadul a CorelDRAW!-ra vagy a Photoshop-ra, hogy megcsinálják okosba. De ez valahol mélyen azért mégis más. Azt hiszem részletesebb elemzésbe nem is bocsátkoznék, elég ránézni. Ha valaki mégis kedvet érez ahhoz, hogy megfejtse és másoknak is elmagyarázza, hogy mire is gondolhatott a művész, akkor csak bátran a kommentekkel. A legjobb megoldás díjaként pedig nem mást, mint egy csodálatos, művészi igényességgel készült asztali naptárat tudok felajánlani a 2016-os évre.

A második fotót bevásárlás közben csináltam. Mondjuk egy hasonló túra során még bőven lehetne vad dolgokat fotózni, de most koncentráljunk a hűtőszekrényekre. Merthogy ezek is különböznek az otthoni megoldásoktól. Ahol van ugye a rendes hűtő, meg van a mélyhűtő. De ezeken az LG csodákon van egy harmadik opció is.

Hűtőszekrény koreai módra

Sajnos itt nem tudom felajánlani, hogy a helyes megfejtőnek elviszem a kiválasztott hűtőt (Koreán kívül meg nem lehet ilyet kapni), úgyhogy inkább én árulom el, hogy a harmadik rész a kimcshi hűtésére van kitalálva. Mert itt az ugye alapvető élelmiszer, és nem mindegy, hogy hideg levegő befújásával, vagy állandó, direkt hűtéssel érjük el a megfelelő hőmérsékletet. Legalábbis annak, aki szereti... Persze úgy tanultam itt, hogy a kimcshit muszáj szeretni, de az a minimum, hogy minden esetben gondolkodás nélkül (és lehetőleg hiteles arccal) kell dicsérni a háziasszony kimcshijét. Én mondjuk sokkal nagyobb fantáziát látnék egy beépített borhűtő részben, de mindegy is... nem kérdeztek. Egyébként itt szinte minden családnak van külön hűtője a kimcshihez, ha nem is ilyen szép kombinált, de egy külön kis szerkezet biztosan. Aminek a hőmérséklet-ingadozás minimalizálása mellett más előnye is lehet. Például ha valakinek viszek haza kimcshit, ami a katari melegben indokolatlanul további erjedésnek indul és végül az éjszaka közepén felrobban Zoli a megajándékozott hűtőjében, akkor hajnali háromkor nem kell a tojásokról törölgetni a csípőset, meg szedegetni a sörökről a káposztacafatokat... Szóval praktikus ez, nem is kérdés :)

Tűzriadó

Kellemes vasárnap délután volt, az elfogyasztott csirkecombok csontjai még a tányérokon sorakoztak. Nyugalom, békesség, meg jóllakottság érzés. Na ebbe a már-már idilli állapotba visított bele a lakás belső hangszórójából a sziréna, meg egy vészhelyzetre figyelmeztető női hang: Tűz van, azonnal hagyják el az épületet! Ez nem gyakorlat! Persze az sem kizárt, hogy csak a heti lottószámokat sorolta, merthogy a szinte kizárólag külföldiek által lakott épületben szigorúan csak koreai nyelven szól a riadó. Persze a hangsúlyból azért már sejtettük, hogy ezek mégsem a nyerőszámok lesznek, meg azért a sziréna is nyomatékosított kicsit. Hát nem mondom, hogy rohanva, de azért összekaptuk magunkat és elindultunk lefelé.  Mikor leértünk, akkor azért már voltak ott páran, és azt figyelték, hogy valamelyik negyedik emeleti lakásból egészen halovány módon száll kifelé némi füst. Ekkor elég egyértelműnek tűnt, hogy nincs nagy baj, valószínűleg csak valaki odaégette az ünnepi curryt, a rendszer meg bejelzett. Mire ebbe megnyugodtunk, a kedvenc poribácsink már fent is volt a negyediken a kis zseblámpájával, hogy úrrá legyen a helyzeten. A lakók meg szépen lassan elkezdtek gyűlni a ház előtt. Érdekes volt, hogy ki mit mentett meg... Ami egyértelmű, hogy a telefon mindenkinek ott volt vagy a kezében vagy a zsebében. De ezen felül volt olyan, aki papagájt hozott, meg olyan is, aki notebookkal a kezében jött. Pár perc múlva a tűzoltóság is megjelent, ők két nagy piros autóval érkeztek. Nem volt vacakolás, azonnal el is kezdték összeszerelni a tömlőket, de végül azért belátták, hogy kicsit talán túlzás volt ennyire kapkodni. Persze inkább feleslegesen jöjjenek meg szereljenek... Úgyhogy szépen összecsomagoltak, adminisztráltak, aztán távoztak. A poribácsink meg minden angoltudását összeszedve jött közölni a jó hírt: "No problem! No problem!" Úgyhogy szerencsére senkinek sem esett baja, sőt talán már a papagáj is megnyugodott azóta.